M. Katalin
Fájdalomtól üvöltő lélek,
Tépett húrok a zongorán,
Széttört hegedű,
nem játssza már
a szerelem dalát.
Nem látod a fájdalmat,
mely szétszakít,
Nem látod arcom este,
mikor az a könnyektől
csak szétázott papír.
Virágok nyílnak mindenütt,
pompájuk beragyogja az erdőt.
S én mégis fázom, reszketek,
orcám jeges szél mardossa,
hideg van, csak remegek.
Álltam a nagy ég alatt, a sötétségben,
s csak az őszi szellő simogatta
egyre sajgóbb, meggyötört szívem.
Álltam ott, és egy csillagot néztem,
egy csillagot, mely megragadta szívem.
Kint születtem a hegyekben,
létem volt, hogy magasra nőhessek.
Szép is vagyok immár, dús a levelem,
szerethetem végre a Napot, s
gyökerem eléri az éltető vizeket.
Ne mozdulj, Kedves,
nem ébresztelek fel.
Aludj szépen,
csak én vagyok,
nem ébresztelek fel.
Én csak szeretni akartalak,
Szeretni órákon, éveken át,
csak szeretni és szeretni,
és én nem akartam mást.
Ne gondolj most Rá,
már nem lehet,
felejtsd el,
felejtsd el a bűnös szerelmeket,
mert tested sajog, s reszket,
ha eszedbe jut, miket tettek Veled!
Sötétbe burkolózott az éj, elfedte minden szemét,
Könnyeit villámokba ontja, miközben leple alatt egy árva kislány ballag.
Megállok egy régi ház romjai előtt
S csendesen eltűnődöm,
milyen volt, mikor még
itt rózsákkal körülölelt ház állott.
Körötte gyermekek ugráltak
játszva, nevetve.