
Lukács Mária
Hogy mindig ember maradhassak,
te is kellesz, és vigasztaló szavak,
mint érett szőlőszemek, csurgó
aranyát poharamba teszem.
A szemem, mint egy bolygó,
látja, árkok futnak benne,
hogy születnek a csillagok
fényévekre, aztán elvesznek.
Felkapott a szél egy árva levelet
mit tavaly még elküldött az ősz
világosan felfedte titkait a kert
csak rábólintott tudja a tavasz
ír egy újat ha lesz ereje most
kezdte el fésülni az ágakat
megörvendeztet és állok előtte
a rügyek hálásak már most...
Keringeni kezd az élet a gyökerek élnek
fáknak öltöznek és énekszóval köszönnek
az égnek ágaikon egyre több madár ül
keresik helyüket hová költeni lehet
nagy a zsivaj érzik hogy itt a tavasz
pár órányi séta és utoléri az embert...
Hópelyhes csipketakarót a földre
az égnek ezüst ragyogást
a csillagokban meg lesz írva
minden kitárulkozás tükrében...
Törődnöm kéne jobban, elsimítani a hullámokat,
ha csak a parton állok merengve, nem jutok el a célig.
Íme eljövök hozzátok öltsétek magatokra
a legszebb ruhátok kint az utcák feketék
sárosak de én fényt hozok el angyalok seregét
felszabadítani bennetek mindent mi kétség oszoljon...
Mikor már nem hajolnak össze a levelek,
lassan lehull mind, csupasz ágak merednek
az ég felé, kapaszkodni kell egymásba;
nincs más út - csak a rögös, de megyünk rajta.
Mikor még minden szép
látjuk az élet értelmét
hisz itt vagyunk együtt
a levélhullásnak sincs vége
elejétől fogva tart rég a pörgés
olykor belefárad az ember
a bogár is köröz a fény körül
leszállna de lesz-e menedék...
Kortalannak lenni és szabadnak
megszületünk de egyszer
majd mennünk kell oda
szeressünk itt és most
Csak a csend ölelt körül
Szótlanul ültünk a verandán
Mosoly bujkált a szemedben
Ma délután
Könnyű volt megszeretni
hozzám nőttél mint kőhöz a moha
így írlak majd versbe téged
lelkemből kiszakított mostoha
sorsom apály és dagály
sziromszád takarja hárs
orgona lilába színt játszol
nem ölelhetem már soha...
Szép hely lehet, boldogan játszó gyerekszemekkel,
apró kezek gurítják a golyókat, ülhetnek a homokozóban.
Feleselnek, csak ne járna le az idő, mit ott tölthetnek,
mert ott megszűnik az időérzék és ha van elég türelem,
nem bántja őket senki sem, jó rájuk nézni, csillogó szemük
árulkodik, mintha nem akarnának soha felnőni.