Lukács Mária
Könnyebb lenne, ha mindig sütne a nap,
és egyetlen virág sem száradna el,
csillag, mi megmutatta útját
- velem tervezi, hogy bejárja
a pályáját, nem vesztegethet meg
az idő - most lomha ködruhában,
ki jégvirágokkal a kezében jár.
Az ősznek még nyoma sincs, pedig itt járnak
a követek, sugárzók a sárga levelek,
elegyednek a föld fölött - egyet-egyet
felkap a szél és utamon kísér...
Én már nagyon várom
a Mikulás kedves ember
decemberben jő indexel
előttem az úton
szép kipirult arcán
mélyen ülő szemek
puttonyában csomagok
ha jó leszek becsenget...
Minden embernek van birtoka,
talpalatnyi föld a jussa.
Enyém-tied között Univerzumok
álmodják a felhőtlen jövőt...
mennyországot kéne teremteni,
a napi rutin legyen egyszerű,
ne keserves és füstízű...
"Talán olyan a vers, mint a kesztyű,
melyet lehúzunk, és kifordítva látjuk:
saját bőrünk az"... és közben elrejtjük,
zsebre dugjuk és hagyjuk,
hogy ölünkben pihenjen minden
ölelésünk, mint lepergett homokszem
a napóránk mutatójáról, miért nehéz
kimondani a legdrágább szavakat...
Idejöttem - megszántottak, esett,
mikor vetettek... egy szemből felnőtt
lettem, megértve a világos út
járható, kódok vannak az erekben:
mit elkezdtél, egyszer befejezed.
Minden a jó alapozással kezdődik,
ügyelve a részletekre, most verset
írok, míg mások falakat emelnek körém
- én nyitott ajtókat képzelek el.
A csónakod mit kikötöttél még ringásban van
emlékeim pásztázzák a partot hol süppedtek
lábnyomaid mélyre utánozhatatlan órák
fészek-melegében madarak cseperednek fel...
Leesett a percmutató
nélkülem miért is járna
körbe egy megkergült világba
jobb lenne az órákat nem mérni
az örömpercek hulladékok
a nagymutató közelebb hoz
és álmok terelnek feléd
körülállom a csended...
Csak elkezdeni nehéz, a szavakat
könnyű leírni egymásutáni sorokban,
de fő a fej, mert a lélek vesztegel,
mikor járja át majd a szerelem
az érzést, mely utat kövez idebenn.
Könnyebb volt, mikor huszonöt év ült a vállamon.
Mihály arkangyal szárnyai alatt osont vágyam;
minden rezdülését a kormosnak látszó csendben
megdajkáltam, amit még nem láthattam előre:
hatvan évet - magam mögött tudva: lépéseket,
fénnyel teli utcákat és tereket bejárva.
A napok romjai felett addig jó,
míg túléljük a mát,
a patak felől szarvasbőgés
hallatszik át -
részesei vagyunk szív-terünknek -
az élet áldás,
mint a Kisdedre való pillantás...