Lukács Mária
Kortalannak lenni és szabadnak
megszületünk de egyszer
majd mennünk kell oda
szeressünk itt és most
Csak a csend ölelt körül
Szótlanul ültünk a verandán
Mosoly bujkált a szemedben
Ma délután
Könnyű volt megszeretni
hozzám nőttél mint kőhöz a moha
így írlak majd versbe téged
lelkemből kiszakított mostoha
sorsom apály és dagály
sziromszád takarja hárs
orgona lilába színt játszol
nem ölelhetem már soha...
Szép hely lehet, boldogan játszó gyerekszemekkel,
apró kezek gurítják a golyókat, ülhetnek a homokozóban.
Feleselnek, csak ne járna le az idő, mit ott tölthetnek,
mert ott megszűnik az időérzék és ha van elég türelem,
nem bántja őket senki sem, jó rájuk nézni, csillogó szemük
árulkodik, mintha nem akarnának soha felnőni.
A szív ha túlcsordul
kigurul egy könnycsepp
a szem megfáradt udvarán
akvarellt fest
a pillák csak verdesnek
mint a madarak szárnyai
kik egyre csak feljebb
és feljebb szállnak...
Amint fent, úgy lent.
A tükrömből valaki integet,
mosolyom szívből fakad.
Fények gyúlnak a hajnali csendben,
benne látom az egyetlent,
énekelek és remélem, hogy eljön
a Szenteste, melege
szétárad a lelkekben...
Se csillag se lomb mégis
valami vég nélkül esett
a semmibe fékezni se kell
kihűlt magától egy csepp
szívemben reszket fészkelne
ott se jó sehol se igazán
a léleknek kell amit nem lát
érzés mi olykor felkavar...
Még nem múlt el a nyár,
végnapjait se számolom,
összefut majd útja az ősszel,
melengetnek még napjai.
Miután elcsitult a vihar fönn,
fénylő tócsákban fürdik a Hold
és teli van jókedvvel,
mégis fekete arcát mutatja
felhőkabát mögé rejtve,
de ereje áthatol, mert ő dönti el.
Körbetáncoltam veled a napot
vállamról hullott alá a kő
mi szívemet nyomta a levegő
bátran szívódott mélyebbre
és mélyebbre ott lent nem talált
sebeket csak összeforrt hegeket
Rövid percekre
összegömbölyödünk
az idő öreg szemével méreget
karöltve lenne mindig jó
hogy a kéz kézben legyen
Az eső rányomja bélyegét a napra
tócsák ásítanak fakult tükrök
foncsorában látom készülődik
a tavasz csak néhány karnyújtásra
az éj ébenfekete hajzuhataga
fényes csillagokat takar...
Írtam már pöttyös labdákról
és mindenről, mi álmaimban köszönt:
virágos rétekről, szivárványról,
patakokról, folyókról, mibe arcomat
fürdette gyerekkorom...