Lukács András
Tegnap halott virágot tettél elém.
Elmentél és minden tagomban
érzem hiányodat.
Vágyaim csapdába ejtettek egy nyári estén.
Ott ültem dermedten, próbáltam a lány
szeméből kiolvasni egy üzenetet. Valaha
megtisztulni vágytam, de most már érzem,
farkassá változott énem.
Eltévedt vándor vagyok,
az éjszaka les rám, oltalmaz,
karjaival átölel, takarót borít rám.
Hol vagytok, régi vándorok?
What a wonderful world - hallom huszonhat év után.
Micsoda bizsergés. Micsoda szavak.
Barátok ölelkeznek az utcán.
A sziklatetőn ülök és magamban dúdolom a dallamot.
Miért megyünk? E hajnali bolygó semmi
jelét nem adja az életnek.
Eltűntek már a színes éjszakák.
Romlott énem éjszaka lányok után jár.
Majd reggel lemegyek a patakhoz,
és lemosom magamról a bűnöket.
Oly korban éltem én a földön, mikor
az emberek idegennek érezték magukat egymás közt.
Hatalmas volt az űr a szívekben.
De amikor leszállt az est, csapatokban
kószáltak a városban, ordítoztak a néma éjszakában.
Utoljára még ott voltam nálad,
majd becsuktam az ajtót.
Azon az éjszakán megint
meghalt bennem a lényed.
Gyere velem, felejtsük el ezt a világot!
A zene egyszer összehozott minket.
Együtt táncoltunk, lecsuktuk szemeinket.