Lukács András
Halk puha koppanások a sötétségben.
Esőcseppek pörögnek az ereszen.
Álmos szemeim magamba isszák
vad futásodat.
Téged látlak meg a pesti utcán
egyedül lépkedsz.
Elhajózom messzire, hol vágyaimnak élhetek.
Színes álmok mezején bandukolok a türkiz ég alatt.
Ébredj, aztán röpüljünk ki együtt a napfényre.
Magamba iszom szavaidat, mellyel megrészegítettél
egy varázslatos estén.
Mindenhonnan zene és hangok. Hangok. Hangok. Hangok. Az esti város utcáin kóborlok.
Egy autó tülkölése, emberek rohannak. Fények az utcán.
Tele vagyok ezzel az egész kavalkáddal.
Magamban akarok lenni. Ki akarok zökkenni ebből az őrületből.
Aludtak a házak, mikor először láttalak.
Vonatfütty szólt az állomásról.
A szomorú fákon harmatcseppek ültek.
A nedves ágak sóhajtottak.
Emlékszel? Ámulva lestük a csordogáló patakot.
Szelíden futottunk az árnyas fák mentén.
Emlékszel? A régi lányok haját szél lobogtatta.
Most hová lett mindez?
Mint aznap este,
Képzeletben most is ott állsz előttem,
A cd-lejátszóban szól a jazz.
A jazz ütemére lebegek Veled.
Hallom Magyarország dalát, az utcákon kószáló embereket látok.
Villamosok zörögve vonulnak el, buszok köhécselnek a megállókban.
A távolban a virágba öltözött kertek illata bódító részegséggel tölt el.
Hallom Magyarország dalát, hallom sokféle szent énekét.