Lukács András
A napfelkeltét nézem, és találkozom magammal,
belenézek a szemembe, és látom a kisgyereket.
Valami ébren tart. Valami némaság.
Valami feketeség. Az utcákra vetem...
Mikor a föld beteg, hívnak az angyalok.
Mikor a lélek eltörik, hívnak a tegnapok...
A Duna-parton ülök és nézem gyermeki szemeidet.
Mesél a táj, hozzám beszél. Ott vagy, de mégsem...
Szomorú hajú bácsi állt a kapu előtt.
Mélyen hajlongtam előtte.
Sötét szobában feküdtünk együtt,
megint láttam varázslatos szemeiben...
Töretlen szemed az időben.
Selymes válaszod.
Elnehezült tagokkal lépkedsz
ide-oda.
Idő-utak, mosoly-folyó...
Apa az égben, valahol a messzi távolban,
hallgasd énekem. Karácsony táján mindig
várlak, de tudom, nem jössz többé el.
A horizonton kirajzolódsz, majd később a
szobában ülünk, egymásra mosolygunk.
Beteg madár elszáll, száll, száll, szálldogál.
Réti kisfecskék, madárkák, eljött a vég,
mi lesz veletek?
Nap, Hold, kikelet, este éjszaka nincs többé.
Beteg madár elszáll, száll, száll, szálldogál.
Amikor a hajó halott tengerekén fut.
Amikor a mérgező vizek elöntenek mindent.
Amikor a kisfiúk sarat hánynak az elmúlt jövőbe.
Amikor a részegek a megváltóval tereferélnek...
Mióta apa elment, azóta borzongok a haláltól.
Ebben a testben élek már negyven éve, de nem
találom a kiutat a vérfoltos jelenből, melyet
elmúlt századaink sem tettek szebbé.
Balatoni nyár, `94, ülünk a vonaton.
Azóta 2022-őt írunk, huszonnyolc éve
már, hogy nem mosolyogsz rám, de
bennem itt maradtál. Kiszáradt fának
érzem magam, ami elveszti lombjait.