Lólé Attila
Amíg szenderegsz,
lelked pihegő aktja merenget,
szíved, mint inkubátor, melenget
olykor férfias,
de inkább kisfiús
engemet.
Égaljára kiömlött egy nagy folt kóla,
benne szénsavas feszültség sistereg.
Zápor zivatarnak "cseszd meg" a mottója,
és az ihlet távoli villámként incseleg.
Pillanatkép az örökévalóságból
Végső foszlányait szánja az éj.
Iszkoló léptét álomszilánk sebzi.
Álló, de már málló végvárán senki
sem strázsál, így léphet mába a fény.
Kérlek, ne olvasd versemet!
Közhelyen sosem parkoló,
inkább bolygó
lakókocsis cigányélet mögött
gurul az utánfutó mennyország.
Gyárban gomolyog az ember-hömpölyeg,
polietil humánt gyárt az öntöde.
Szilikon emberváz, egyforma forma,
buborék űrjét kitöltő amfora.
Íróasztal vár falnak szegülten.
Zárak csak zárnak, már kulcsért szólnának.
Fiókmély sóhajt fának feszülve.
Majd ernyed mindez, közeleg Borbála.