Lizicska Gábor István
Az élet hosszú, rögös útján egykor külön jártunk,
Még nem ismertük egymást, nem tudtuk, hogy kire vágyunk.
De hosszú utunk minket végül egymáshoz vezetett,
S kézen fogva mentünk tovább, amerre csak lehetett.
Kedvesemnek
Köszöntelek névnapodon, szerelmem, Orsika!
El sem tudom képzelni, mit fogok e versben írni,
De csak megyek előre, mint a felbőszült (Ga)bika,
Végre, írni kéne valami szépet neked, nem pedig sírni.
Együtt lenni veled, ennyi idő után is, minden nap ajándék,
S ez a nyolcadik év, nem tudtuk előre, de reménykedtünk benne.
Soha nem voltam gazdag, s nem is vágytam az anyagi jólétet.
Csak vártam és figyeltem, vajon ki a hozzám hasonló lélek.
Ki az, kinek a pénznél, a tárgyaknál létezik fontosabb dolog.
S vajon ki lehet majd az, akit egyszer a barátomnak mondhatok.
Szemed tükrében varázslatos világomat látom,
Hol csodás tündérkert és tiszta égbolt fogad,
Hol a Nap ragyog fentről, hol a boldogságom,
Hol a kristálytiszta víz örökéletkútból fakad.
Nincs már bennem semmi bántó gondolat,
Lényed eltörölte minden kínzó gondomat.
Lelkemben fényt gyújtott szíved, szemed s mosolyod,
S ha együtt vagyunk, az idő megállítja a bennem pergő homokot.
Egy szív meg még egy szív az kettő,
Ennyi szerepel e versben, nem több.
S mi egykor egy meg egy volt, mára már egy pár,
Az utat, mit külön tapostak, együtt járják már.
Borús égen felhők közül kicsit újra kitűnik a nap,
szemeid és mosolyod egy kicsit megint felragyognak.
Kicsi mosolyt látok a szemedben s a lelkedben is,
szívemben lelked, lényed, mely kicsit újra táncba hív.
Én a Te csended leszek, s Te az enyém,
Szeretsz, imádsz, s lelkedet tárod elém.
Csillogó szemed tükre számomra az élet forrása,
Elvesznék benne örökre, míg megáll a Föld forgása.
Búcsúznunk kell. Eddig fogtad, most el kell engedd a kezem.
Régóta vagyunk együtt, de hidd el, jobb lesz így majd nekem.
Mindketten tudtuk, hogy egyszer el kell jöjjön majd ez a nap,
Tudom, féltesz, de azt is, nekünk nem lesz túl nagy e falat.
Kint most a sötétség az úr, a csillag, s a Hold a fény az égen.
Emlékszem, gyakran fűben fekve meredtünk a magasba régen.
Figyeltük az égboltot, hol az angyalok, elhunyt szeretteink élnek,
Szeretnék érteni mindent, s gondolataimat ereszteni szélnek.