Likay Kristóf
Eleinte nem is érzed,
Mert nincs, amit érezz,
Egy rettentő hiány, mely olyan, mint a végzet,
S nem is érzed, hogy újra s újra elérhet,
Csak azt érzed, hogy fáj,
Mert nincs senki már,
Nem érzed, csak rájössz,
Végzetes a magány.
Megint eljött
A fagyos január,
Megint megmutatta,
Mire képes, mit tud még,
Mi van benne
S mi lesz még
S meddig még
Hiperbolasziktus vasúti pályán
Filigrán kalauz,
Tenyérnyi másodosztályú jegyem
Előveszem,
Tengernyi szemében
Harag,
Bakonytamási-Cibak,
Döcögés fémpárhuzamon...
Mit nekem, te Alföldnek tengersík vidéke,
Tán csodállak,
De nem szeretlek,
És képzetem végtelen pusztaságod nem járja.
Friss, hideg, reggeli levegő,
Tiszta, kék júliusi ég,
Üde, zöld, harmatos fű,
Az ég kékjét el nem homályosító, éltető napfény,
Madarak éneke, árnyékot adó tölgyfák,
Hiányzik e kép, de emléke örökké él,
Istenem, engedd, hogy lássam még,
Mondd, Uram...
Szívembe hasít a fájdalom,
Emlékszem arra a napra,
Mikor utoljára láttalak,
Mikor a szemedbe néztem
S átérzem, áhítat,
Akkor imádkoztam naponta,
Hogy ne így érjen véget,
Hogy ne egy hajnali fél négykor...
Úgy szeretnélek látni,
De nem mernék
Veled szembenézni,
Beletekinteni
Sokatmondó szemedbe,
És olvasni
Mi lenne, ha egyszer találkoznánk,
Talán csak állnánk, s néznénk egymás szemébe,
S köszönés nélkül távoznánk,
Vagy elkapnád tekinteted, mintha észre se vennél,
Vagy nem menekülnél a találkozástól,
Hanem odajönnél, s arcul csapnál, jutalmul...
Megint átfázott,
Átrázott a hideg,
Nincs kihűlve
A test, a lélek,
Még néha éltet,
S megélek
Arcod tükröződik vissza,
Nem te voltál, az üveg tiszta,
S hiányod árnya, vár ma...