Likay Kristóf
Mit nekem, te Alföldnek tengersík vidéke,
Tán csodállak,
De nem szeretlek,
És képzetem végtelen pusztaságod nem járja.
Friss, hideg, reggeli levegő,
Tiszta, kék júliusi ég,
Üde, zöld, harmatos fű,
Az ég kékjét el nem homályosító, éltető napfény,
Madarak éneke, árnyékot adó tölgyfák,
Hiányzik e kép, de emléke örökké él,
Istenem, engedd, hogy lássam még,
Mondd, Uram...
Szívembe hasít a fájdalom,
Emlékszem arra a napra,
Mikor utoljára láttalak,
Mikor a szemedbe néztem
S átérzem, áhítat,
Akkor imádkoztam naponta,
Hogy ne így érjen véget,
Hogy ne egy hajnali fél négykor...
Úgy szeretnélek látni,
De nem mernék
Veled szembenézni,
Beletekinteni
Sokatmondó szemedbe,
És olvasni
Mi lenne, ha egyszer találkoznánk,
Talán csak állnánk, s néznénk egymás szemébe,
S köszönés nélkül távoznánk,
Vagy elkapnád tekinteted, mintha észre se vennél,
Vagy nem menekülnél a találkozástól,
Hanem odajönnél, s arcul csapnál, jutalmul...
Megint átfázott,
Átrázott a hideg,
Nincs kihűlve
A test, a lélek,
Még néha éltet,
S megélek
Arcod tükröződik vissza,
Nem te voltál, az üveg tiszta,
S hiányod árnya, vár ma...
20 éves leszek én,
"Meglepetés e költemény",
Csupán e hazug szavak,
Írják le igaz fájdalmamat,
Nincs már semmi, mi fájhat,
Semmi mi érzést kiválthat,
Bűnöm, hogy felejtek
Igaz szerelmet...
Egy kép volt csupán,
Egy percnyi látomás,
Az avart a szél végigfújta,
A halott utcák néma során,
Megtépte a fákat,
Leszaggatott megannyi ágat,
Egy kis piros levél szállt,
Leszakadt az ágról...