Ligeti Éva
Még tart a szeptemberi nyár,
kivár az ősz, a napsugár
fázós lelkem dédelgeti,
hajam szellő lebegteti,
mintha csak repülni hívna,
s úgy érzem magam, mint egy díva...
Különös zamatú
ez a túlérett nyár,
kidőlt kerítése
fülledt kertjébe zár.
A nyár-meleg már lengedez,
levélhajó Tiszán evez,
aranyfény csordul csillanón,
alatta árnyék búj fakón.
Alkonyul,
s a virág lekonyul.
Rezzenéstelen arccal nézlek.
Elidőz
szemernyi ritka ősz,
- a pillanatban megigézlek.
Az élet apró villanás,
halványulhat, mint annyi más.
Te gyújtsd tüzét, ha megfakul!
Majd láthatod, hogy alakul.
Bújik a nap, s a rügy fakad,
nyüzsög az utca, elragad.
Itt van a tavasz, újra itt!
Pengeti szél a húrjait.
Gomolygó felhő gördül az égen,
sötétlő árnya felettünk lebeg,
összegyűrődik égbolt kezében,
szeszélyes szélben furcsán szédeleg.
Satírozott kép az utca arca,
tócsába fúlt nap csatakos harca,
hol sűrű sárban a holnap lapul,
míg sápadt fényben ég-ború fakul.
Habokra hullik Hold ezüst fénye,
bevonja álmom kéklő folyamát,
árjában úszik holnap reménye,
messzire viszi szívem dallamát.
Fehér hó hull hegytetőre,
őrzi fagyok fátyolát,
jeges ormok magasába
szertelen szél gázol át.
Pattogó tűzparázs szikrájaként a Nap
megperzsel, majd mohó vadként belém harap,
barnás bőröm nyúzza, nyomában fájdalom
lohol... s a hátamon szánt fénylő ártalom.
Amikor lesből támad a meleg,
sárkányi tüze testemen táncol,
gondolatom is szinte szédeleg
- amíg a vízpart vígan viháncol.
Kagylóhéjéj mélyén
gyöngyként ragyogó Hold
fénye elvakított,
szépsége elrabolt.
damasztterítő asztalon
bársonykarosszék,
kép, szalon
s a mozdulat,
mely megkopott,
esztendők sora meglopott.