Ligeti Éva
Szilveszter kopogtat, az est beleszédül,
koccints most pezsgővel vágyaid jeléül,
délceg úr az éjjel ünnepi zakóban,
sereghajtó napon vigadj hát valóban!
Most ágak végén ősz ered,
harmat a berkenyésre ül,
fénylő bogyószem rám mered,
megigéz észrevétlenül.
Elveszek november ködében,
csak céltalanul botorkálok
gyászos napok rengetegében.
Megnyugvásra mikor találok?
Mikor vágy fényében már nem füröszt a nyár,
szerelmes holnapok ölelése nem vár...
Most káprázik a nyár, tüzes táncát járja,
míg a nap gömbölyű fenekét riszálja -
van benne valami forróvérű vadság...
Vadgesztenye lombján
méregzöld szelídül,
levélujjak közül
friss szellő menekül...
Mikor az ujjait végighúzza a hajnal
égbolt deltás hátán, nappal bíbora serken,
nézem ámulattal, ujjongó diadallal,
és ízlelgetem, mint nemesül majd a versben.
Holnapok háza omlik épp,
homályos tér az értelem,
barázdált szürkeállomány
árkaiban a félelem.
Már hallani az erdőszéli matatást,
bogárhátakon a fészkelődő avar
nesze megtöri a csendbe zárt hallgatást -
fátyolos napok árnya tűnik egyhamar.
Hogyan tudassam azt,
mit még én sem tudok -
csak érzem a bizarr bizsergést.
Hazudok magamnak is.
Lehet, hogy ez is varázslat
csupán, a képzelet játéka. Alázat
nélküli szeretet, haszontalan élet.
Ma még lázban tart a görögbetűs
idő - mint egy ördögi hegedűs,
ha akarom, ha nem, elhúzza a nótámat.
Vége lehetne már ennek a tortúrának!
Most havat vár a táj,
hömpölygő pelyhek özönét,
földekre takarót,
világnak mennyei zenét.
Érkezik a Télapó,
nagy a zsákja, belefér:
ölelés és szeretet,
csengettyűző nevetés
s a jóleső biztatás,
finom csoki, dicséret,
nyalókaszínű napok,
mitől édes az élet.
Fölöttünk az égbolt tiszta,
mint az őszinte tekintet,
fénye mindenen átragyog,
nemesíti a hitünket.