Lengyel Zoltán (Zolibá)
Van, aki árnyékban született,
Ki a napra sosem mehetett.
Életében csapások érték,
Mindig súlyos gondok gyötörték.
Születéskor mindenki körüláll,
Babusgat, becézget és macerál,
De amikor véget ér a napunk,
Álmainkban egyedül maradunk.
A szomszédban él egy öreg cipész,
Időskorú, apró, serény ember,
Szakmájában egy igazi művész,
Én csak úgy neveztem el, hogy Mester.
Úgy harapnék valami finomat,
Valamiből egy jó nagy falatot!
Senki sem tudná meg a titkomat,
Nyomban tennénk a számra lakatot.
Volt egy méhecske, és rászállt egy virágra,
De nem a fehérre, hanem a lilára.
Így fordult az elő, hogy hősünk megfogant,
Kisvártatva egy pici termés kibukkant.
Még csikordul egyet a hideg bilincse,
Még megroppant a hó a cipőtalp alatt,
S múló erejének morzsáit széthintve
Sejtet az enyhülés, a tél alulmaradt.
Viszonzatlanul
Kemény fedél és tiszta lapok,
Egy frissen készült notesz vagyok.
A nagy Ő engem kiválasztott,
Majd szép kezével simogatott.
Villanó pillanat az egész életed.
A fenyőfa fényeit mikor nézheted?
De mindezeket mire éppen kimondod,
Hóvirággal tele az egész udvarod.
Vallomás
Ahol mindenféle könnycsepp igazi,
Ahol a párnás ölelés valóság,
Ahol finom, puha és meleg minden,
Ahol a szomorúság is vigasság.
Miként a fák lombjai, hullanak a naptár lapjai.
Az utca ködös, párás, igazi téli időjárás.
Eszembe jutottál
A mosolyoddal megállítod a földet,
rózsaszínre fested az égen a kéket...
Édesanyám ölelése volt az első,
Amit éreztem, és nem feledek soha,
Ő oly puhán karolt át, s volt védelmező,
S míg van, örök menedéket ad számomra.
E négy szótól leszel majd fényes a sötétben,
E négy szótól elvonul az összes gonoszság.
E négy szóval s mosollyal a legjobb lehetnél,
E négy szótól tiéd lesz a kitárult világ.