Lenge Csaba
Most már enyém vagy, és tied vagyok,
velem álmodsz, és veled alhatok.
Keresem régi kedvesem,
új utakon, új tereken,
új állomásokon várom,
hogy megjelen.
Kereslek, visszavárlak,
szüntelen rovom az utcákat,
este az otthonok előtt
félórát is elfütyülök.
Már nem bánt az elválás, beletörődtem,
bár sokszor sírok még, mégsem könnyezem.
Nem kérek csillagot, úgyis jó nekem,
szemedből tudom, én is létezem.
Légy igaz ember, becsüld meg magad,
jellemed legyen örök, virágzó tavasz...
Egy akkora tüzet kellene rakni,
hogy ne aludhasson ki soha,
a jövőnket is bevilágíthatná,
minden kis utat megmutatva.
Várhatok-e tőled néma egyességet,
fű nélkül réteket, levél nélkül fát?
Várhatok-e tőled még ennél is többet,
a te szerelmedet, kis virág?
Sötét utam hidegében várom,
hogy leszáll az égből csillagképe,
s már nem izgat semmi, csak holnapom,
csak ő, csak ő, csak ő maradjon meg.
Még látlak és hiszem, hogy visszajössz hozzám,
még érzem, hogy érzed a forró szerelmem,
még hívlak, mert már nagyon üldöz a magány,
és érzem, hogy nem tudom lehunyni szemem.
Hideg kezek tapintásától megrettenve
vár a fiú, ő a barátságot keresi.
Kibontja arany hajadat a Nap,
a szél bomlott üstöködbe kap.
Arcod, mint az ég, rejtelmes és mély.
Tekinteted, mint két üstökös...
Nézem, hogy nevetsz,
nevet mindkét szemed,
talán boldog,
boldog is lehetsz.
Megyek. Megyek.
Utánam már jöhetnek hegyek,
Mert megállni nem tudok
És hátranézni nem fogok.