Lénárt Anna
Csupasz águkat ég felé nyújtják a fák,
úgy meredeznek, mint sok ezer csorba csáp.
Elfáradtam abban, hogy örökké várlak,
hogy szedegessem az elhullott morzsákat.
Félelemmel telt meg a szerelmes szívem,
Amikor utoljára beszéltél velem.
Régóta gyötört egy fájdalmas gondolat,
Kétkedve fogadtam a rám mért sorsomat.
Az, hogy bekövetkezik, mindig is tudtam,
S talán a kimondott szótól megnyugodtam.
Új taggal bővült cipősszekrényem,
jó segédeszköz, ami kell nekem,
cipőm felvenni már nagy nehézség,
lehajolni igen nagy merészség.
Anyám sokszor kacagva mesélte, ha zúgolódtam,
csecsemő koromban sokszor derékig "kakis" voltam.
Aprócska gyermekként azt is igen gyakran hallottam,
ne legyek rest, és hajlítsam meg a pihent derekam.
Ketten vagyunk, mi ketten, kik ezen a rongyos életen kívülállók vagyunk.
Önmagunkra vagyunk utalva. Ők nem értenek meg minket, ne is várd!
A régi öregek úgy mondják,
van valahol egy titkos könyvtár,
hol halandó ember még nem járt,
pedig ajtaját nem őrzi zár.
Két karjában anyám ringatott,
csillag voltam, engem álmodott,
szerette a babaillatom,
elcsüggedt, ha sírós volt hangom.
Valaha álmomban megjelent egy lépcső,
távolból nézve csupa aranyban tetsző.
Rohanni akartam, elindulni rajta,
tudatom valami óvón fogva tartja.
Ó, ti gyönyörű, buja asszonyok,
kik a tiltott napokra gyakran panaszkodtok,
ha ismernétek a férfinépet...
A benne lakott idős pár régen nem él,
az öreg ház falát megtépázta a szél.
Nincs már, ki gondozza, meszelgesse falát,
felmázolja a tisztaszoba padlóját.
Hol volt, hol nem volt... egy ősz szakállú apó,
hallgasd meg történetét, kedves olvasó.
Botjára támaszkodva járt a jó öreg,
körülötte mindig nagy volt a csődület.
Elmondok most nektek egy történetet,
mit nagybátyám a minap mesélt nekem.
Mondandóját huncut mosollyal kezdte,
kíváncsiságomat felébresztette.