Lénárt Anna
Megsimogatom kis kezed,
rám ragyog igazgyöngy szemed.
Tied lesz egyszer a világ,
addig nyílik még sok virág.
Odakinn esik az eső...
hangulatomra ráüti bélyegét,
közel-távol minden szürke.
Uranosz gyermekei fityiszt mutatnak,
az életre kockával hatost dobatnak.
Kertemben egy madárka,
formára, akár veréb,
de... rögtön dalra fakadt,
amint meglátott engem.
Sokszor halljuk az életünk folyamán:
"akartam, de eddig nem volt időm rá...".
Ámíthatjuk, meggyőzhetjük magunkat,
az idő ma nem szolgálja javunkat.
Mikor a Föld árnyékot vet a Holdra,
Népi hiedelmek útnak indulnak,
Nyeli a fényt sok mitikus, gonosz lény...
Hatalmas táblák tornyosulnak előttem,
szótlanul állok a kiírások előtt,
szakadt tarisznyámban nincs egy árva peták,
utolsó forintjaimból kávét vettem.
Szívem a dalt csendben őrzi,
melódia nagyon ősi.
Nótád simogatja lelkem,
fájdalmam kottába rejtem.
Néma elmúlás megkísért,
vannak szavak, mit mondanék...
A fáradt csend távolba vész,
de titkon vissza-visszanéz.
A szem nem marad száraz,
ha boldog gyermekkacaj
régmúlt emléket idéz.
Bánat, mi lelket pusztít,
helyet ad a csodának,
titkolt, titkos örömért.
Imára kulcsolja két kezét,
Istennek áldozta életét,
fekete ruhája rejti testét,
álmában megélt életét.
Nem is olyan rég szabadon jártam,
most álarc takarja bús arcomat,
ölelésre emelem két karom,
szemedben félelem... elutasítod.