Lénárt Anna
volt egy csúf folt
mint egy árnyék
ködlepelben
lépegetett
az út porán
a múlt jogán...
Mit ér a szó, ha nincs, aki meghallja hangodat,
mit ér a szó, ha könny mossa meggyötört arcodat,
mit ér a szó, ha nincs, kivel megoszd szép álmodat...
Még ma is rózsaszínben látjuk ezt a világot,
városvégi magaslat ma is őrzi az álmot.
"A jó Isten haragszik"
mondta egykor nagyanyám,
ha dörgött és villámlott
viharfelhős égen át.
Egy pillanatra megálltam,
megálltam és maradtam,
maradtam, mert megfogott,
megfogott, szorosan tartott.
Ezen a csodás vasárnapon
első utam hozzád visz, anyám.
Ajtódon halkan kopogtatok,
ölelésre emeled karod.
Egy álmatlan éjszakán magamra maradtam,
azóta kísért a sok foszladozó emlék.
Nem beszélünk, nem kellenek a szavak.
Hisz párkapcsolati botlások voltak
csókjaink, mit tücskök zenéje kísért
sötét árnyékkal borított, zöld füvön.
Homályos ablaküvegen át
a régmúltba veszett árnyékkal
vívom semmivé vált harcomat.
Gyerekek fociznak az aszfalton, bőr
helyett a labda műanyagpalack ma.