Lénárt Anna
Elmúlást jeleznek a színes levelek,
tündöklő képet, csodát fest a természet.
"Nyikorgó kosárral" kezében
haladt a rögös úton... csendben
az útszéléről ráköszöntek
míg innen-onnan ránevettek
háta meghajlott a súly alatt
kereste az ismerős arcokat
csak szeretteit nem találta
akikért végzetét vállalta...
Lassan járom utam,
kopog a régen nem
látott macskakövön
a szebb napokat élt,
fekete topánka.
Délibáb játszik képzeletemmel...
Összefonódik a múlt és jelen,
egyik szemem sír, a másik nevet.
Csodát hordoz a vízparti táj,
a vízparti táj illatkavalkád,
illatkavalkád, ámul, ki arra jár,
ki arra jár, a parton megáll,
a parton megáll, csodát vár,
csodát vár virágszirmon át...
Kopp, kopp, ezernyi hang a csöndben,
halkan zizzen, hangosan kérdez, felel,
fáj a szó, a kérdés értetlen, itt vagy és
nem kérsz, csak követelsz magadnak.
volt egy csúf folt
mint egy árnyék
ködlepelben
lépegetett
az út porán
a múlt jogán...
Mit ér a szó, ha nincs, aki meghallja hangodat,
mit ér a szó, ha könny mossa meggyötört arcodat,
mit ér a szó, ha nincs, kivel megoszd szép álmodat...
Még ma is rózsaszínben látjuk ezt a világot,
városvégi magaslat ma is őrzi az álmot.
"A jó Isten haragszik"
mondta egykor nagyanyám,
ha dörgött és villámlott
viharfelhős égen át.