Leéb Ferenc
Ülök az asztalnál. A reggeli kávé jólesik.
Hétvége van már, s a kávé illata rásegít.
...tudod, Pali bácsi,
ma este szobámban
szantálfa mécsest égetek.
Merengve bámulom a lángot,
ahogy lobog lelkedért. Érted.
Esik. Végre!
Friss szellő most ablakod virága.
Függönyöd lebben,
s a csend lelkemen
reménnyel tekint az ázó világra.
Ajtónak támaszkodom
az őszi napsütésben...
Jó. Jó ez a gyógyító meleg.
Fájó térdem s vállam süttetem,
mi, ha roppan, láncait csörgeti meg.
Itt maradtam...
Csendes, száraz, parttalan magányban.
Pedig nincs is igazán miért okolnom magam.
Haszontalan kis életem az idő konca már.
Visszanézni? Minek?
A semmit idézni kár!
Egy levelet sodor a szél.
Látod, az vagyok én.
Egy elsárgult levél,
amit elsodor a szél.
Ahol embernek érzed magad.
Ahol ismerik anyádat és apádat.
Ahol beszélni és járni tanultál.
Ahol kinőtt a szárnyad.
Egy senki vagyok.
Senkinek születtem.
Anyámnak gond, apámnak teher.
Nem várt gyerek.
Majd árva apa.
Anyám szerint a Sátán maga.
Ne bántsd a boldogtalant,
ki önnön nagyságában balgán vak!
Ne bántsd, mert öntelt álmait veszed el!
Neki így a jó! Neki így is megfelel.
Mikor lélekben hűtlen az ember,
a szív kicsit gyorsabban ver.
De a szépség legyőzi a bűntudatot,
és az ész már nem felel.
Ágyában feküdt erőtlen
s nem volt már semmi, mi minden volt addig.
Szemei távolba - lelke egyszerre mindenhova nézett:
Kéz a kézben járt már szellem és a végzet.
Anyám!
Hogyan szeresselek?
Miért kapok jóságomra epét és mérget?
Anyám!
Így hogyan szerethetnélek?
Nem is kell nekem ennél nagyobb öröm,
mint mikor szépségetekben csendben gyönyörködöm!