Leéb Ferenc
Az orgona úgy nyílott el,
észre sem vettem.
Míg ezt-azt ide-oda tettem,
elhulltak illatos szirmai.
Fiaimnak
Sokszor úgy érzem, már mindenből elég.
Múltamat szél hordja szerteszét.
Az ablaknál állva rátok gondolok,
mikor egy pohár nemes borral csak úgy elvagyok.
Eltűnt a Szél. A fák közt nyugodni tér.
Messziről jött, s most nyugalmat remél.
Elbújt csendben kabátom zsebében:
Üres volt úgyis, hát nem bánom én.
Elbújt csendben, belső zsebemben,
mert ő is tudja, hogy a csend mennyit ér.
Nincs biztos talaj ahova lábad ér
Bármerre jársz elcsúszik a tér
Visszafordulni nincs már idő
és hinni sem tud már a kétkedő
Gábor fiam leveléhez
Álmodom. Igen.
Hogy mindig itt vagytok velem.
Hogy szép az élet, csak élni kell.
Magamnak százszor mondom el.
Kedvesemnek
Még nem tudom, hogy mit hozhat a holnapom,
De eljön, ha a mai nap lesz a tegnapom,
Ma szeretsz még, és tőled szép a hajnalom,
Ezért szeretném, ha te lennél a holnapom,
Vigyázz rám!
Őrizd a fényt!
Kérlek, vigyázz rám!
Minden nyavalya megtalál manapság
Egykor öröknek vélt ifjúságom hűtlen elhagyott
Gyakran gondolok már csendeset, álmodót
Emlékgyöngyök közt lépdelve lelkem nyugodt
Aki majd rám talál,
fogja le szemem!
- Ne kelljen néznem ezt a világot tovább -
Mint megannyi mázsás, karcos, szürke kő,
hús-vér évek zúdulnak alá recsegve-ropogva.
Az Eltávozottak emléknapjára
Arcán örökké ott sejlett a mosoly,
mint tó tükrén a játszó déli fény.
Csak nyugvó Napjában lett kicsit kemény.
Ima
Uram!
Te vagy mindenek felett.
Csak benned hiszek.
Csak a Te létezésednek van értelme.
Áldja meg Isten ezt a darabka földet!
Könnyével öntözze a felszentelt ég!
Hol Apám szőlőjében mindig boldog volt,
s mit Anyám elhagyni sosem tudott.
Valami nagy dolog fog történni még!
Meghasad a Föld, vagy leszakad az ég!
Míg ölébe zár az éjszaka...
Míg vacognak rád a csillagok...
Míg tudni szeretnéd, ki vagy,
az élet minden esélyt meghagyott!
Úgy vágyom mosolygó arcod,
mint Kedvesem szelíd tekintetét!
Megállni előtted. Lélegezni benned.
S partjaidról nézni szerteszét.