Leéb Ferenc
Hajnalkámnak
Ifjú voltam. Szívemben.
S melletted lelkemben szép.
Sugárzó mosolyodban,
miben áldást küldött rám az Ég.
Nem a miénk
Mielőtt elindult
Még egyszer visszanézett
Sivatagot látott
Benne törött hintaszéket
Nyomot mely jelezte
Útját a semmibe
Nem hagyott el senkit
Nem várta senki se...
Majd nem semmibe vész
lényem, mi vagyok.
Öröklét formáiban
szüntelen ragyog.
Nézem anyámat,
ami maradt belőle.
Az idő, a kegyetlen,
derekát törte.
Örökké úton.
Ott van biztos helyem.
Semmiből-sehova,
míg vár a végtelen.
Krisztike...
Már csak ritkán láttam.
Más utakon jártunk
a gyorsuló világban.
Elindulok valahová,
megérkezem valahová,
nem látok át a lényegen,
s nem tudom meg sohasem, miért.
Elhalt bőrömből,
ha kibújhatnék mindig,
mint kígyó,
tagadva múltat,
pompáznék új ruhában,
hogy lelkemhez méltó társ legyen
a maradék utazásban.
Élet és halál
Kicsit borús ma az ég,
és szomorú ünnep vár ránk.
Akik egykor köztünk jártak,
többé nem lépnek be hozzánk.
Gyújts gyertyát ma éjjel!
Ünnepelj csendben a fénnyel!
S emlékezz Rá!
Ennek ez fáj
Annak az
Ennek segítség kell
Annak vigasz
Ennek erőm kell
Annak tanácsom
Már mindenem adtam
Nincsen másom...
Ezután úgy ébredsz reggel,
hogy valaki életed része.
Talán nem is csak része,
hanem az egésze!
Ki állítja már meg
az őrült világot?
Az embert, ki már nem lát
bizonyosságot!
Egyre inkább nem vagyok itt.
Már kevésbé érdekel bármi,
mi lesz vagy volt,
élő vagy holt.
Ma gyújtok egy mécsest.
Apámért is teszem.
Így talán haláluk erőtlen a lelken.
S míg fényében lobog,
elszenderedem.
Reggel majd tudom, itt voltak velem.