László Sándor
Kopárak a kertben a fák,
Nem zengnek a pacsirták.
A tájra nehéz köd nehezül,
Fájó magány kívül s belül.
Hajnal dereng s fényt hasít az égen,
Csalatva a majdani álmokat.
Szenvedésből támad föl az élet,
S kényszerítő réme kárhozat.
Talán szerettelek, hiú remény.
S ezért törted szét a vágyakat.
Kiültem az éjnek csendjébe.
A tópartra, s neszelt, zenélt,
Hegedűszólamot susogott
A hajlongó sás között a szél.