László Sándor
Hajnali szél fut a tavon,
fodrozódó habokat kerget.
Állok csendben, könny arcomon,
s a múlt bánata lassan enged.
Utca kövén koppanva lép
egy nyúlt alak; néma, hallgatag.
Sötét árnyát követi fény,
s arcát fürdetve lassan ballag.
Ablakot csókol a hajnal,
s az éj árnya a falon lapul.
Puha pamlagán egy angyal
csendben mozdul, a teste lazul.
Fagyos úton kopog az est,
elhagyatott, magányos, árva.
Csendben oson, sötétet fest,
csipkés zuzmót terít a tájra.
Mikor először tűnt elém
Fátyolként lengő tünemény,
Árva percem hite ő legyen,
S körbefonjon csendesen.
Százezer év óta jössz felém,
Csillagokon járó tünemény.
Nekem tetsző, szelíd égi fény,
Fel-feltűnő, távoli remény.
Kopárak a kertben a fák,
Nem zengnek a pacsirták.
A tájra nehéz köd nehezül,
Fájó magány kívül s belül.
Hajnal dereng s fényt hasít az égen,
Csalatva a majdani álmokat.
Szenvedésből támad föl az élet,
S kényszerítő réme kárhozat.
Talán szerettelek, hiú remény.
S ezért törted szét a vágyakat.
Kiültem az éjnek csendjébe.
A tópartra, s neszelt, zenélt,
Hegedűszólamot susogott
A hajlongó sás között a szél.