László Klára
Esténként ablakomon bekopog a magány,
S haldokolva, csendben tűnik el a nyár,
Lombjait hullatva beköszönt az ősz
S csak kergetem a tovatűnő időt,
Magányos fák lombjukat hullatják,
Az ősz lobogtatja vígan zászlaját.
...Nyúlok érted... nem érlek el,
szíveden érces, kemény lepel,
...Kérlek téged... emeljél fel,
hívlak kocsonyává dermedt csendben!
Akasztják a hóhért!
(meghívott vagyok szerelmem esküvőjére)
Mintha... saját kivégzésemre mennék...
a fájdalom mar, akasztják a hóhért!
Nincs kegyelem... nincs menekvés...
a sors meghozta... ítéletét!
Hogyan közelítsek hozzád,
napfénnyel melegítelek,
Hajladozva, mint egy virág...
Egy szó, mi megrengeti a falakat,
egy szó, mi az egekbe emel.
Egy szó, mondja... akarlak!
s vakon rohanok az életemmel.