László Klára
Régóta délibábot kergetek,
Sok besározott érzelmet,
Hol nincs diadal, nincs könny,
Csak buta álmok, néma közöny.
Már elfeledtem, milyen érzés az,
Mikor forró szád mohón végigszalad nyakamon,
Felkutatva a fül alatti pontocskákat...
Miközben becéző szavakat suttogsz
A felpörgetett izgalom érdes hangján...!
Ölelj meg újra
úgy, mint akkor!
Ölelj meg újra
...gyengéden, forrón!
Tudod-e, milyen nélküled élni
...úgy sírni, ne lássa senki?
Tudod-e, milyen hittel remélni
...s az álmokat társul hívni?
Lágyan simogattál, mint az esti szellő,
szád forró volt, kemény, sürgető...
Elvesztem kezed érintésében,
mint virtuóz muzsikus a zenében,
csókod tüze átjárta testem...
Tekintetedben fellobbant a fény,
Botladozó gondolatok a fejemben,
Magával sodort az érzés,
A szavak a mélyről utat törtek,
A vágy felszabadította a szavakat...
elbocsátva sok év után
Mint egy elázott, bús veréb,
kitől elvették fél életét,
s hiába borzolgatja tollát,
annak vége! Megtépázták!
Mily kegyetlen, üt, ver a sors,
igaztalanul pálcát tör, tapos,
nem elég, mit neked kiszabott,
magadat és párod is vigasztalhatod.
Én tudom igazán, mi a szerelem,
Milyen, midőn égeti szívemet,
Tudom, mi az a gyötrődés,
Az ölelés, a csók utáni éhség,
Én tudom, miképp sanyargat a vágy...
Sóhajtozva hallgat a csend,
sok tücsök halkan ciripel,
Rajzanak a gondolatok a fejemben,
a természet csendben magához ölel.
Bár sötét árnyak az éj felett,
ennyit adott hát nekem az élet,
Ennyit kaptam, gazdag vagyok...