László Klára
Vergődöm bús magányom börtönében,
hiába rázom a kemény rácsokat,
Álmom, vágyam már elveszett lett,
csak kergetem elillanó boldogságomat...
Nincs már diadal, nincs könny,
csak buta álmok, néma közöny,
Sok elmosódott, bús gondolat,
a bánat a lelkemre barázdát nyomat.
Fájón megremeg a múltam,
hol vannak már a bűvös szavak.
Kétségbeesetten futottál utánam,
esdeklően kérted: maradj itt!
Igen, bűnös vagyok, bevallom,
már te vagy minden gondolatom,
Bűnt követek el, mert szeretlek,
álmaimban már téged ölellek.
Lelkemen átkandikál a képzelet,
lassan behunyom a szemem.
Szeretnék odabújni hozzád,
simogatni lágyan fejedet,
Hadd aludjad az igazak álmát,
megtisztítva szellemed...
Ej! Mit is beszélek...!
...irgalomért kiáltok!
Hisz te nem, nem érzed,
tüzes gyönyörért sikoltok!
Minden sorom fájdalom,
Minden kín fáj nagyon,
Nyomorog a lélek mélyében,
Könyörög a lélekvesztőben.
Mint nyári nap sugara, simogat lényed,
átölel, melegít, maga vagy az élet.
Mosolyoddal beférkőztél a lelkembe,
vagányságod szöget ütött a fejembe.
Az élet nélküled megy el...
ne tűnjetek el hát, remények!
Csak neked, csakis neked énekelek,
Csak neked búg, zeng dalom...
Zendülj bennem fel, szerelem,
Rázd meg akár a hegyeket,
Lelkem dalolva fel-felröpítem,
Köröttem csodák születnek!
Oltsad el lángomat, ne égjek,
hisz régóta szenvedek érted.
...némán borzad kóbor lelkem,
Érzem a vágyak emésztő súlyát -
szeretve, rombolva egymást.