László Klára
Szeretlek
Szívverésed akarom hallgatni,
Bepótolni az elveszett éveket,
Nélküled én már nem tudok meglenni,
A csatát vágyam nyerte meg.
Szunnyadó szívem téli álmát aludta,
kapuját már réges-rég bezárta.
...Kell az érzés, engem is szeretnek!
Nekem már a lelked is kell,
Kell az érzés, ami felemel,
Mint virágnak az éltető fény,
Hogy veled lélegezhessek!
Ülünk némán egymás mellett,
Kezed simítja kezemet,
Hallgatjuk együtt a csendet,
A szeretet átölel minket.
Vártalak, s te eljöttél...
Magaddal hoztad nekem a fényt...
Csak a kisujjad nyújtod felém,
nem az örökös ölelést...
Van olyan, aki óvna a széltől, a naptól,
Megtalálni az illatot, mitől részegülnek sejtjeid,
Pulzusod tőle az egekbe szökik,
Akitől lelked virtustáncba kezd,
Aki biztonságot tud adni...
Hallgatásod úgy simogat, beszédes,
Félresepri lázas nyugtalanságom,
Melletted ébredni oly jó, oly édes,
Én akarom minden pillantásod.
Bűnös párként olvadunk össze,
Nevedet is csak halkan ejthetem,
Nézem arcod, mellettem fekszel,
Fürkészem, mi is fogott meg benned.
A nagy csoda vagy énnekem
ebben az édes-keserű szerelemben,
mert a vágy nem tesz mérlegre,
a csendet nem töri meg semmi sem.
Válladra hajtom némán fejemet,
nélküled-napokon kússzon át emléked,
Agyamba festem még kedves arcodat...
Szinte beleégtél az emlékeimbe,
Elgyengülve rogytam szavaid oltára elé,
Oly sokáig voltál bennem jelen,
Még ég a tűz, s követem a reményt.
Kell, hogy éljen valahol valaki,
Aki feléd nyújtja segítő kezét,
S nem hajolsz majd el remegve,
Arcod hajthatod a tenyerébe,
Kivel megoszthatod szíved titkait,
Lelked minden fájó rezdülését,
A biztonság ringató érzése átölel...
Még itt vagy valahol a lelkemben,
De már képes vagyok nemet mondani neked,
Továbblépni, majd elszakadni tőled,
Hisz nem adott már semmit az érzelem,
Pedig te voltál nekem a legjobb...
Szinte beleszakadok a fájdalomba,
nem élhetek már többé árnyékodban.