László Klára
Válladra hajtom némán fejemet,
nélküled-napokon kússzon át emléked,
Agyamba festem még kedves arcodat...
Szinte beleégtél az emlékeimbe,
Elgyengülve rogytam szavaid oltára elé,
Oly sokáig voltál bennem jelen,
Még ég a tűz, s követem a reményt.
Kell, hogy éljen valahol valaki,
Aki feléd nyújtja segítő kezét,
S nem hajolsz majd el remegve,
Arcod hajthatod a tenyerébe,
Kivel megoszthatod szíved titkait,
Lelked minden fájó rezdülését,
A biztonság ringató érzése átölel...
Még itt vagy valahol a lelkemben,
De már képes vagyok nemet mondani neked,
Továbblépni, majd elszakadni tőled,
Hisz nem adott már semmit az érzelem,
Pedig te voltál nekem a legjobb...
Szinte beleszakadok a fájdalomba,
nem élhetek már többé árnyékodban.
Vergődöm bús magányom börtönében,
hiába rázom a kemény rácsokat,
Álmom, vágyam már elveszett lett,
csak kergetem elillanó boldogságomat...
Nincs már diadal, nincs könny,
csak buta álmok, néma közöny,
Sok elmosódott, bús gondolat,
a bánat a lelkemre barázdát nyomat.
Fájón megremeg a múltam,
hol vannak már a bűvös szavak.
Kétségbeesetten futottál utánam,
esdeklően kérted: maradj itt!
Igen, bűnös vagyok, bevallom,
már te vagy minden gondolatom,
Bűnt követek el, mert szeretlek,
álmaimban már téged ölellek.
Lelkemen átkandikál a képzelet,
lassan behunyom a szemem.
Szeretnék odabújni hozzád,
simogatni lágyan fejedet,
Hadd aludjad az igazak álmát,
megtisztítva szellemed...
Ej! Mit is beszélek...!
...irgalomért kiáltok!
Hisz te nem, nem érzed,
tüzes gyönyörért sikoltok!