László Klára
Mi ketten voltunk nemrég,
a sötét árnyék és a fény,
a termékeny föld és kék ég,
a zúgó vihar és mennydörgés...
Könnyeimet hiába rejtegetem,
Nem tagadhatom, mit érzek,
Szívemet megtéveszteni nem szabad,
Hát tovább hurcollak magammal,
Lelkemben ragadtál, nincs új érzés,
Fogva tart engem a sok szép emlék...
Veled mozdul a világ,
Mikor két karod ölel át,
Ismeretlen érzelmek törnek felszínre,
Mit még sosem éreztem...
Lassan bontogatja szirmát a szerelem,
lelkem zsibong... szüntelen.
A vágy virága... magasra szökkent,
áll délcegen... merészen.
Némán szítod a vágyat bennem,
Kérlek, ne játssz velem,
Mert vulkánként robban a tűz,
A vágyak netovábbja hozzád űz.
Rád vágytam, karomban tartottalak,
Szívem kimondta: téged szeret,
Vágyak közeledtek, zajok távolodtak,
Kéz a kézben ültünk egymás mellett.
Szél süvít a csüggedő fák felett,
Szívemben kínzó vágyak ébrednek,
Nincsen se éjjelem, se nappalom,
Még nem fogja fel tudatom,
Már nem engem ölelsz, szeretsz...
Az utolsó szerelem, te voltál...
igaz, túléltem, de nagyon fáj.
Körülölel a szerelem, mint egy meleg takaró,
pillangók sejlenek fel a szívemen.
Ezernyi érzésről dalol e szerelem,
bár gomolyog a félsz a lelkemben.
Levetem a rettegés szürke hályogát,
mi lesz, ha nem jössz, nem vársz...
Szinte torkomban dobog a szívem,
Lássam, érezzem... vagy te nekem,
Szavak nélkül is értjük egymást,
Látom szemed csillogásán.
Szeretlek némán, csendben...
ne börtönözd be a lelkem,
szabadon élve hadd szárnyaljak,
ám visszaütnek rám a szép szavak.
Gondolataimban még itt lakozol,
Még mindig fájsz a lelkemnek,
Oly reszketeg érzem hiányod,
Az emlékek léte belülről mardos,
Szavaid itt csengnek a fülemben,
Biztattál... türelem, türelem!
Hurrikánként léptél az életembe,
Felforgattad nyugodt világom,
Úgy robbantál be, mint egy bomba,
Egyből működött köztünk a kémia.