László Klára
Mint mágnes, vonz a lényed,
oly erős az egymás iránti hatás,
mikor karon ragad az élet,
lelkem kitörne, ha hagynám.
Gyakran vívódok önmagammal,
szeresselek, ne szeresselek.
Ám ha magamon érzem kezedet,
megnyílnak előttem a fellegek.
Feszült csendek árnyékában...
A feléd vezető úton csak én járok,
Kínoznak az egymásba döfött szavak,
A parttalan viták, néma sóhajok,
A szeretetlenségben elfáradtam...
Lelkem örvendezik, ha látlak,
Lelkem körül sírnak az álmok,
A vágy mézként folydogál torkomon,
Édes ízű csókodra szomjazom...
A gyilkos kór nálunk kopogtatott...
Óh, te gyalázatos ellenség,
miért léptél a színre...
Hagyjad élni Isten gyermekét,
családomba ne férkőzz be!
Esengve térdelek a szerelem oltárán,
Itt ülsz régóta szívem trónján,
A levegő elfogy csókod nélkül...
vers szabadon
Elfogadlak téged minden hibáddal,
lelkemben nem gomolyog a félsz,
mi lesz, ha egyszer nem jössz,
nem hadakozom az érzések ellen.
Ha látlak, úgy dobban a lélek,
ha érezlek, csak akkor élek.
Ha velem vagy, enyém a világ,
boldog vagyok, ha csókol a szád.
Lehet valaki ennél boldogabb,
ölelsz, tartasz a karodban,
lelkem dala feléd száll,
enyém s tied az egész világ!?
Elengedtelek, nem fogom a kezed,
Bár éjjelente suttogom nevedet,
A pohárba én öntöttem tiszta vizet,
A szerelem tisztasága ihletett,
Gyengeség, gyarlóság nem kenyerem,
Nem kényszerít bennünket semmi sem,
Félelem, nem megyek vele semmire...
Sosem mondod ki, kellek neked,
nem tudatod velem, fontos-e személyem!
gondolatok szabadon...
Olyan jó lenne hozzád bújni...