László Klára
Te, aki jártál a halál kapujában,
Bekukkantottál a túlvilágba,
Ki megjárta a lélek útját,
Csak te tudhatod, mit éltél át...
Lelkem magában hordja nevedet,
Kacér álmokat rajzol a szemedre,
Halkan csobbanó sikolyok,
Édes tegnapokat lágyan simítod,
Kábultan nézek az üres mába...
Várok reád, kedvesem...
Szobám falai érted sírnak,
A tárgyak is visszavárnak,
Érted suttognak az éjszakának.
Hadd legyek én neked a minden,
Az izzó láng a forró éjben,
Repülj mindig velem a széllel...
Hallgassuk együtt a csendet,
kezem a kezedbe teszem,
szívem a szívednek felel,
szeretlek, igen, szeretlek, kedves.
Nézd, miként vonulnak a felhők az égen,
Ezernyi virág tündököl a réten,
Láss csodát, miként ver a szívem,
Kíméletlenül dübörög teérted!
Vágyam szárnyal lengén feléd,
Suhan az álom valósággá,
Özönlik felém rólad a fény,
Dermedt szívem válik folyékonnyá.
Jó lenne mindig együtt nevetni,
Kéz a kézben üldögélni a kertben,
Vágyakozva öledbe simulnék,
S akarnál engem úgy, mint én.
Szeretném, ha lágyan csókolnál,
Ajkad vadul birtokba venne,
Szeretném, ha álomba ringatnál,
S arcomba kiáltanád: szeretlek!
Szeretlek
Szívverésed akarom hallgatni,
Bepótolni az elveszett éveket,
Nélküled én már nem tudok meglenni,
A csatát vágyam nyerte meg.
Szunnyadó szívem téli álmát aludta,
kapuját már réges-rég bezárta.
...Kell az érzés, engem is szeretnek!
Nekem már a lelked is kell,
Kell az érzés, ami felemel,
Mint virágnak az éltető fény,
Hogy veled lélegezhessek!
Ülünk némán egymás mellett,
Kezed simítja kezemet,
Hallgatjuk együtt a csendet,
A szeretet átölel minket.
Vártalak, s te eljöttél...
Magaddal hoztad nekem a fényt...