László Klára
gondolatok szabadon...
Olyan jó lenne hozzád bújni...
Megnyitottam előtted lelkemet,
Feltártam szunnyadó érzékeimet,
Rabul ejtett személyiséged,
Hát csiszolj engem, én követlek.
Kinézek az ablakon, sűrűn hull a hó,
Már csak emlékeimbe kapaszkodom,
Fenyőfák hófehérbe öltöztek,
Hiányodra szívem megremeg...
A sóhajtozó, esti csendben sétáltam,
vártalak az éj leple alatt...
A tücskök halk szerenádot adtak,
a levegőben terjengett a virágillat.
Egykoron megismertél, megismertelek,
Jöttél felém, megfogtad kezemet,
Átöleltél szorosan - átöleltelek,
Csendben ott neked adtam szívemet.
A sejtett, kimondatlan szavak
Most jelentőséget kaptak,
S kezed mikor engem simogat,
Mikor forró csókot adsz,
Lelkem és testem beleremeg,
Szárnyuk alá vettek az istenek!
Anyám! Már kétszer hagytál el,
én mit érzek, téged nem érdekelt!
Rajongtam érted, imádtalak,
vágyaimat, szeretetemet feladtad!
Egy nagypapa öröme
Apró, törékeny kis lányka
szorongatja papája kezét,
Mondogatja ide-oda ugrálva,
mit kicsi szíve úgy zenél,
Elém áll, kis lábaival toporog,
ki vagy nekem, te tudod...?
Felperzselsz, lángba borítasz,
Felkorbácsolod érintéseddel vágyaimat...
Ha látlak, megfakul a hangom,
A vágy malma körbe-körbe jár,
Nem csendesülnek a viharok,
Veled élem át az idő múlását,
Bár megkeményítetted lelkem páncélját,
Mégis szavak nélkül öleljük egymást...
Ugye, eljössz, ha hasad a hajnal,
ugye, érzel, létezel miattam?
Mint folyó, szétárad bennem az érzelem,
mindig izzó parázzsal égek...
Már sokszor szakíthattam volna,
de gyenge volt lelkem, nem engedett.