László Klára
...csupa tűz vagyok...
...izzok... lángolok!
Már nem vagyok hitehagyott,
...a szívem érted harsog!
Néma csendben vágtatnak a felajzott vágyak...
...kora hajnal van, felébredek...
...a Nap is már lassan felkel...
Nem vágyom én már másra,
Csak ölelő karjaidra,
Mézédes, zamatos csókodra,
Lágyan simogató kezedre...
A halál létráján visszamásztál,
Szeretteid vártak a létra alján,
Nem akartak elveszíteni téged,
Mert ilyen nagypapa nincsen még egy!
Akit a halál szele megcsapott
...Tudsz örülni röpke boldogságnak...
Te, aki jártál a halál kapujában,
Bekukkantottál a túlvilágba,
Ki megjárta a lélek útját,
Csak te tudhatod, mit éltél át...
Lelkem magában hordja nevedet,
Kacér álmokat rajzol a szemedre,
Halkan csobbanó sikolyok,
Édes tegnapokat lágyan simítod,
Kábultan nézek az üres mába...
Várok reád, kedvesem...
Szobám falai érted sírnak,
A tárgyak is visszavárnak,
Érted suttognak az éjszakának.
Hadd legyek én neked a minden,
Az izzó láng a forró éjben,
Repülj mindig velem a széllel...
Hallgassuk együtt a csendet,
kezem a kezedbe teszem,
szívem a szívednek felel,
szeretlek, igen, szeretlek, kedves.
Nézd, miként vonulnak a felhők az égen,
Ezernyi virág tündököl a réten,
Láss csodát, miként ver a szívem,
Kíméletlenül dübörög teérted!
Vágyam szárnyal lengén feléd,
Suhan az álom valósággá,
Özönlik felém rólad a fény,
Dermedt szívem válik folyékonnyá.
Jó lenne mindig együtt nevetni,
Kéz a kézben üldögélni a kertben,
Vágyakozva öledbe simulnék,
S akarnál engem úgy, mint én.