Lakovics Erzsébet
Közel laktam az óceánhoz.
Mindig hajnal volt, és a körvonalaim
mentén a sós szél is berepedezett.
Jól vagyok.
Málnaillatot simít vállamra
a nyár, és velem ring,
nézd, ez is egy új ruhám,
ahogy napfényt tetovál rám...
Örököltem egy házrészt
nyikorgó almafákkal,
kerítésbe kapaszkodó
magánnyal hazatért
a nagybátyám lelke.
fizetésemelést kaptam
vagy csak leárazás volt
bennem az istenemmel
most bevásároltam
csak egy kicsit
de abból sokat...
"Holott a semmi van jelen,"
a nyugalmat majd
kitoporzékolom,
és anyám fánkot süt nekem,
a kezem tisztára tördelem...
azon a reggelen
a tarkabab száraz héja
megakadt a lelkemen
behorpadt az udvar
a kertkapu...
ő is eljött
karnyújtásnyira volt tőlem
vagy talán messzebb
attól a ponttól hogy észrevettem
végig guggolt...
"Hepehupás, vén Szilágyban,
Hét szilvafa árnyékában"
Pókhálóból szőtt a hályog,
Ha magamnak háttal állok...
"A kerten hallatlan semmit idézve
bálvány hőség borong,
pókhálót fog kicsiny ráncos kezébe,
s untan legyint a lomb.
Hatvanezerért eladná a versét...
A földtől elrugaszkodottan írhatta.