Lajkó Gábor
Forró nyári könnycsepp hullik
alkonyati égből.
Vörössé vált az ég alja...
Nem tudom, hogy hol dalol,
most is ott van valahol.
Talán fenn az ég alján,
vagy egy bokron vagy egy fán.
Indulni kell lassan,
elszálltak az évek,
végzős diákjaink
válaszúthoz értek.
Tónak mélyén éldegél a
vízilócsalád.
Gyermekeit tanítgatja
Víziló Csanád.
Otthonod el sose hagyd, míg el nem múlik a járvány,
kérlek, vedd komolyan most, és ne az utcát járván...
Nézek az esteli tájra, szívemet űzi a vágya.
Távoli csillag az égen fürdik az éjjeli fényben.
Pápaszemes, öreg bagoly
ült a fán és huhogott.
Megosztotta mindenkivel
mindazt, amit ő tudott.
Karácsony van épp,
havas már a táj,
tátva marad most
sok-sok gyerekszáj.
Havas, téli úton egymagamban járok,
néznek rám sóhajtva a néma csillagok.
Múltamba merülve téged látlak éppen,
Te ott fent az égben, én pedig itt vagyok.
A hanta nem hinta,
a bazár bezár.
A varjú csak károg.
Bár nem érte kár.