Ladányi Gábor
Beleremeg az értelem,
Úrrá lett rajtunk a félelem.
Nem szabadulunk a gondtól,
A világban egy járvány tombol.
Ha elalvás előtt ma is Rád gondolok,
Akkor az álmomban gyakran Veled vagyok.
Elköltöztél tőlünk fel, a magas égbe,
De a hiányodnak soha nem lesz vége.
A szemem is úgy szúr,
A torkom is kapar,
Hogy nem lesz ballagás,
Engem nagyon zavar.
Itt állsz a fényben, meghatottan,
Virágcsokrok a karjaidban,
Mindenki boldog, Téged ölel,
A felnőtt élet csak holnap kezdődik el.
Köves sivatagon is nőhet szép virág,
Vidéki létben is kinyílhat a világ.
Nem az itt a lényeg, ki vagy, honnan jöttél,
Hanem életedben mikor mit is tettél.
Rám hajolt az este,
Beborít a leple.
Nem szökik már a fény
Hunyorgó szemembe.
Egy pusztító kórság fenyegető réme
Vetíti az árnyát az emberiségre.
Kevés a világnak az összes tudása
Mind a mai napig, hogy az útját állja.
Vágtat a fenyegető rém
Az egész világ időkerekén.
Akadály nélkül határokon át
Megújítva, frissítve önmagát.
Derűs szívvel nézek most vissza
Az együtt megtett életutunkra.
Szivárványszárnyú pillangók, méhek
Hordták elénk az édes mézet.
A nők köszöntése
A legfinomabb íz, mit csak érezhettél,
És amiért újra mindig visszajönnél.
az ofő szemével
A leszerelt karácsonyfa
Érezheti úgy magát
Díszeitől megfosztottan,
Mint egy osztályfőnök,
Akinek elballagott az osztálya.
Zárd le a múltat egy lakattal,
Légy újra jóban önmagaddal.
Az önvád gyengít, felemészt,
Ne visszafelé, előre nézz!
Érzelmek, ha telítődnek,
Nagy terhet jelent a szívnek.
Nagy érzések és nagy szavak
Feszítik a határokat.
Reménykedve vibrál bennem,
2020 áll előttem.
Mit várhatok vajon tőle?
Nincs még válasz e kérdésre.
Emlékeinkben kutatva
Szállunk vissza a régmúltba.
Elhunyt szeretteink képe
Tűnik fel a messzeségbe.