Ladányi Gábor
Zárd le a múltat egy lakattal,
Légy újra jóban önmagaddal.
Az önvád gyengít, felemészt,
Ne visszafelé, előre nézz!
Érzelmek, ha telítődnek,
Nagy terhet jelent a szívnek.
Nagy érzések és nagy szavak
Feszítik a határokat.
Reménykedve vibrál bennem,
2020 áll előttem.
Mit várhatok vajon tőle?
Nincs még válasz e kérdésre.
Emlékeinkben kutatva
Szállunk vissza a régmúltba.
Elhunyt szeretteink képe
Tűnik fel a messzeségbe.
Az alkonyat tükre vetül a szemedre,
Régi emlékeid jutnak az eszedbe.
A jók is, rosszak is, mert az mind a tied,
Fájót, örömtelit magaddal cipeled.
Ez a nyolcvan nem a másé,
Éljen soká komám, Máté!
Lassan jöjjön a kilencven,
Hogy a titkát elleshessem!
Huncut kis ördögök, veszekedő lurkók,
Szabályokkal szemben erős ellenállók.
Masszív békétlenség az új elemekkel,
Kimondott ellenszenv az összes helyzettel.
Te csak játssz még
Távol a világtól,
Távol a világnak
Bújától, bajától.
Tán a hajnal billeg az ablakkereten,
Még rajta a bilincs mind a két szememen.
Felsejlik a fény, majd eltűnik hirtelen,
Talán igaz mindez, talán csak képzelem.
Őrizd a fényt, hogy más is lásson,
Sötétben mindig előttünk járjon,
Erősödjön bennünk a felismerés,
Mit eddig tettünk, az még kevés.
Az igéző álom bemutat egy trükköt,
Lebukó szempillám elhúzza a függönyt.
Mézes lehelete lett a gyorsfutárom,
Nagy próbatétel az, ha rám tör az álom.
Színe és Fonáka vár most a sorára,
Várja, hogy a sorsa mit oszt tarsolyába,
Mit vihet magával majd hosszú útjára.
Előttük áll a Sors tündöklő ruhában,
Szemüket vakítja fényes csillogása.
A melegszívű embernek
Soha nincs egy perce,
Hogy szíve hevének
Hiányában lenne.
Szerelem termése, gyönyörű virága,
Boldog szülők ragyogó alkotása.
Rajtad a szerzők minden vonása,
A megismételhetetlen örök csodája.
Sok jóval mixelt, és sok hibával,
A kiismerhetetlen pecsétes titkával.
Nem lehetnék Tőled soha olyan messze,
Hogy hozzád az utam vissza ne vezetne.
Ha a lábam nem bír, majd repít a szívem,
Mert ahol születtem, megnyugszik a lelkem.