Lacza Ákos
Gyarlóság a lét,
jéghegy minden morzsa,
most látni, hogy fekszik a vég,
síneken maradt egy félbeszakadt mondat...
Zizeg a szél, s benne az apró szó
szublimálna, hogy a felleg legyen a takaró...
Hóvihar érkezik a bánaton,
nem álmodom túl az óceánon,
csak hátrahagyottan utazom,
zörgő zajban zárt zajtalant álmodom...
A lélek, mely benned
lakozik,
új utakra sodorja a tengert,
mint élet, felhabzik...
Bennem lakott lett
az élet szigete...
Hol a nap nem él,
mégis adja a fényt...
Bátor világ, hol
képernyőn csorog
a fájdalom...
Megvéd, bár feláldoz,
mely oltáron, azt
még magam sem tudom...
Világi lett a halál,
csak úgy tükörbe néz,
s megigazítja haját
az őszi vén...
Azta, röghöz kötött szívek,
fizetnek a halálnak,
az űrbe nem lőnek űrhajót,
a jövőnek leszek mutáció...
Én csak csempe lennék,
mely ott áll a szobád falán,
ha netán összetörnél, lennék mozaik,
csak Te tudnád törésem okait...
Az utazás, mely földet ráz,
magával ragad, mint a végtelen-láz...
Sok újdonság fölé kerekedni,
mint jégdarákon átevezni...
Mikor a térbe beúsznak a fények,
úgy landolnak felhők a sötétnek...
Ti szavak, úgy elbújnék mögétek,
általatok napról napra élek...
Este lettél,
minden csillag-utca,
most idegen a fény,
benned meglapultam...
Most törik szilánkokra a körte,
a selyempadlón minden lépés fájdalom...
A világ sötét lett körülötte,
mégis van egy pillanat, melybe beleroppanok...