Lacza Ákos
Csak úgy szállok a széllel,
a csipesz nem tart már...
Még vizes vagyok, nem száradok...
Engedj játszani a véggel,
úgyis a csenddel maradtál,
még zárnak a lakatok, mégis távolodok...
Miért így s miért ilyen hirtelen?
Miért nem vártál ránk,
miért hagytál minket csendben?
Tedd a fejed a cső végére,
és lőj, nem kel fel többé a Nap,
sötétbe küldöd most magad.
Most a legszebb dolgod leszek,
csak ébredj álmot, hadd hozzam ki belőled!
Valahányszor arra gondolsz, hogy mitévő légy,
jusson eszedbe a ragasztócsíkon az a sok légy...
Leszek az utolsó lépcsőfoki csillag,
repít a vágy bele a szürkületbe...
Most választok új életet,
benned látom a végzetem...
Ébredni most jó velem,
kelj fel, mert én azt nem hagyom...
Most jó vagyok neked,
holnapra már nem leszek...
Tegnaptól érdekelsz,
már nem szívvel mérlegelsz...
Itt vagyok, de mégiscsak fáj,
amit adtam, túléled holnapra...
Velem légy kedves, szeress,
többé ne sírj, csak nevess!
Ahogy emelkedik a montázs,
úgy telik fénnyel a rontás,
álmokat szépít a korlát,
visszaránt, ha beleesnél, mint az omlás...
Áthallom a dübörgést a pajzsodon,
kitörne, de nem hagyod,
megfojtod, mert túl sokat akar,
már csak húst kapar...
Néha magamra húzom a lepedőt,
bár nehéz, de a tudat erősebb,
hogyha látlak, nem kapok levegőt,
ahogy a teád kortyolgatod, miközben...
A rögös útra nem nagyon lépek,
mégis azt látom, hogy elfogynak a térképek...
Az utolsót is ugyanúgy kérted,
ahogy a reggeli kávét az álom köntösében...