L Atesz
Ha vannak emberek,
Akiknek válaszaira várok...
Nyomban munkát ígérnek,
Aztán elárulnak: "zárok"...
A kórházak legmélyén, hatalmas nagy űr,
Azt mondják, betegség, és csontodra ül.
Ott, ahol a problémák gyűlnek,
Sehol nincs béke, sehol nyugalom.
Nem az én szavaimat kell innod,
Vagy azt látnod, vállamon ki fintorog.
Engem nem érdekel, ki kit választ,
Az üresség betölti testem,
A kényszer és az érdek nem áraszt.
Ne legyetek buták, emberek,
Nincs kormány, se rendelet,
Ami megmondhatja, mi jó neked,
Kiválasztja, mikor, mit kell tenned.
Kezdődik, amit mondtam,
A szomja olthatatlan.
Jön a háttér ide előre,
Beadatja az oltást elsőre.
Bocsáss meg, hogy szókimondó vagyok,
Egy másik szobában cuppognak hangok.
Nem vagyok kíváncsi gusztustalan szörnyre,
Mindig én vagyok levadászva vagy összetörve.
Süllyed a föld alattatok
Köveket dobál a parasztja,
Nem zörög már a harasztja.
Igazán szeretni
Nem azt jelenti:
Eldobni, mint rongyot,
Belül a vad tombol.
Mindenki játszik egy titkos szóra,
Véletlenek nincsenek,
Ne hazudj a mondandómra.
Akik elmennek, azok intenek.
Remény vagy bukás
Utolsókat rúgja a ház,
Alapjait nagyapáim kovácsolták.
Lovaskocsival hordták az anyagot,
Nem úgy, mint a tűzről pattant
Milliomosok.