L Atesz
Hadd nyilvánítsak véleményt.
A tudósok eszetlenségéért.
Messze-messze űrbe vizsgálnak,
Aszteroidákat időben nem pásztáznak.
Jég szirma keseríti
Az idő fogait.
A Nap lángoló tekintetét,
Mely zakatol halkan itt.
Mondhatnék köszönetet,
Hátha a fájdalom behegedt.
Beszéltünk már álmomban,
Legbelül egy kis szív lappang.
Fejemre nőtt sok teher és gond,
Összetörtem magam, jött az oszlop.
Megjön a hideg,
Bezár minden kapu.
A hangulata rideg,
Magával hozott ború.
Vesztünk sorszáma
Tudósok átka, ez a kis szekér száma,
Nem értik meg, hogy lóg a Föld lába.
Szürke hétköznapokba töltöm unalmam,
Meg sem mozdul semmi, barnul az alma.
Őseim mérföldeket sétáltak,
Talán önmagukba improvizáltak.
Rengeteg jó érzés töltött el,
A levegő tiszta volt, ez töltött élettel.
A nyűglődés vége
Küzdöttem én nem egy árnyékkal,
Azt hitték, ők az életben jobbak.
Küzdöttem én nem egy szándékkal,
Felnézzenek rám, ha az övék lomha.
Bármerre süthet fel a Nap,
Ha bármerről tart az alkonyat...
Ismeretlen szeretőm
Tisztaság és homály fedte tudat
Elköszörüli az évektől szenvedő titkokat.
A mindegy már túlhatol a szavakon,
Érzek én valakit, aki száll illatokon.
Nyakamban viselem a saját totemem,
Sorsom kovácsa még mindig az ismeretlen.
Legszebb köszönés, mely megható és más,
Egy ember tudja rajtam kívül ezt a csalódást.
Legutóbbi álmomból leizzadva ébredtem,
Nevetések mintha egész közelből tépkedtek.
Tudom, hogy most büszke vagy.
Nekem meg a szívem megszakad.
Olyan dolgokon töröm magam,
Amiket elvisz gondolatban egy dallam.