L. Papp
Amikor átkarolt,
csóvát vetett az alkony,
fénylő szeme perzselve úszott szemedbe,
szembogara tükrében
sugárzott világod...
Máté, Máté, kicsi Máté,
ablakodban kismadár,
azt dalolja alkonyatig:
holnap újra visszaszáll.
Könnyáztatta papírlapon
megfürösztöm a bánatom,
sok emlékem nyugtalanít,
időrostán visszatekint:
mindaz, amit mulasztottam,
most már megcsinálhatatlan.
...bevallom,
szeretem, amikor valaki macskabajuszt visel,
mert Zokni cicámra emlékeztet,
és azt is kedvelem,
amikor jelentőségteljesen megrezegteti orrcimpáját,
jelzi, valami fontosat akar mondani...
A nyúlós ködfelhők belepték a fákat,
nedves koronájuk az ég felé nem lát,
a köd mögött mégis angyalaid várnak,
köszöntenek téged, mint régi, jó barát.
Széljárta faluvég,
gyepsoron ház,
bölcsődet ringatta
nyugtalan láz.
Királynők
viselik
nevedet,
Krisztina,
csupa dal,
csupa báj,
lágy szellő
suttogja.
Megszülettek, cseperedtek,
új világot teremtettek:
erdőt, mezőt, madárfüttyöt,
varázsautót, színes gömböt,
legókockából csodákat,
hamisságból igaz vágyat...
Vadrózsa nyílik a kertkapunál.
Gyermekkori emlék játszik velem:
a fűben heverek, s ezután már
a bodros bárányfelhőket lesem.
Benne lehet hinni,
és lehet tagadni,
nap mint nap követni,
olykor elfeledni...
Az otthon ott van,
ahová haza lehet menni,
ahol eltemeted a világ baját,
ahol gyógyítgatod sajgó sebed,
és mindennap üldözöd a porcicát,
itt a sütemény- és kávéillat
az egész lakást belengi,
és ha megégetted az ujjadat...