Kurucz István
Ha meglátsz egy régi képet,
Szíved törékenyen összeszorul,
Légzésed akadozik,
Egy sóhaj tör elő:
Istenem, hova is lett mindez?
Nincs vagy nem lenne baj,
Ha nem lenne fáradt a lelkünk,
Ha nem másként képzeltük volna
Annyira gyarló, mulandó világunkat.
Széttépte láncait,
Ledobta maszkját,
Iszkol a húsz-huszonkettő,
Elég volt belőle,
Jöjjön a remény éve,
Jöjjön a húsz-huszonhárom.
Lehet, éveim száma teszi,
egyre gyakrabban látok
fekete szívvel üzenni,
részvétet kifejezni.
Fehérrel takarózna a táj,
A léptek alatt roppanna,
Ha az álom teljesülne,
Havas lenne a karácsony.
Ma este már több a fény,
Még egy gyertya lángol,
Meleg, sárgás fénnyel
Lelkedbe csodát varázsol.
Új idők, új eszmék új égboltja
Csak néhány emberre ragyog,
Soha nem az igavonókra,
Akik hátán az új urak
Trónjaikra felkapaszkodtak.
Üres tereken papírlapot fúj a szél,
Régi híreket tartalmazott,
Összegyűrték, eldobták,
Üres tereken nem kellenek a hírek.
Csak remeg, csak fél, csak vár,
Ki tudja, mit hoz a holnap?
Ki tudja, mit hoz a jövő?
Ül csak magába roskadva...
Lehet, hogy éjjel álmodban
Meghaltál egy kicsit,
De eljött a reggel végre,
Az élet új napot indít.
Kell-e ott építeni templomot,
Ahol a gyűlölet uralkodik,
Ahol a szívek némák,
Ahol jeges a fuvallat?
Már dér borította, bezárkózott,
A szívem csonttá fagyott,
Nem volt menekvés, a szobában
Csak volt egymagában.
A nyári zápor dallama,
Gyengéd simogatása,
Egy nézés, egy mosoly,
Hangtalan vallomás...
Sötétedik, sajnos, világunk,
a lelki fénytelenségben
csak kevés az az ember,
aki fáklyaként utat mutat...
Majd arrébb megyek,
Talán a téren átmegyek,
Talán vissza sem nézek
Az elmúlt, rémült hónapokra.