Kriston Klári
Fehér Holló9 születésnapjára
Lehet, hogy az ég vize ma sokkal kékebb,
a napsugár játszik a nyitott ablakon?
Nem. Csak egy hang szűrődik ki a szobából,
s arra eszmélek, hogy csendben hallgatom.
Én hittem, mert hinni akartam!
De csak táncoltunk az élet színpadán egy kört.
A zenekar halkult, míg a hit kétségbe fulladt
a múlt behegedt sebeit szaggatva, mely
csontokig meggyötört.
Csodát loptál koldus szívembe
reszkető csillagmezők alatt.
Holdbéli csónakosként jöttél,
álom lett csupán, ami itt maradt.
Még élénken emlékszem, miről álmodtam ma éjjel:
Karácsony volt. S én téged vártalak.
Dideregve ébredt a reggel, kinn minden néma és halott,
de itt, a meleg szobában nyüzsgés és lárma volt.
Elmúlt már életünkben számtalan karácsony,
az évek teltek, szálltak nélküled.
Az életembe álmodtalak,
mint bimbók a napsugarat,
s felébredve befogadtam
bús szívembe az örök nyarat.
Ahogyan egy depressziós embert lehet szeretni
Ide születtünk, erre a Földre, felnőttünk,
s csodálkozva eszmélünk rá a múló időre.
Néha a boldogság vad tüze jár át, de legtöbbször
mégiscsak sírunk és csüggedünk, magunkban
átkozva keserves, nyomorult földi életünk.
Sárgultak a levelek,
te magadhoz öleltél.
Az ősz így nem vitte el
lágy mosolyát a nyárnak,
mert lehunyt szemmel láttam
lelkemben élő fényét
szép szemed sugarának.
Legdrágább halottam sírjánál...
Halottak napján
Halk sóhaj száll fel a megdermedt földből.
A csendes temető álmosan hallgatja lépteim.
Szakadt pókhálókon a harmat fon gyöngyfüzért,
s a fák vörösen izzó levelei mesélik mélán
az egykori boldog lét napsugaras tüzét.
Véget ért egy élet.
S a testtelen csendben senki sem figyelte,
hogyan szökik a lélek el.
Hogyan repít szétfoszló földi álmokat magával
könnyedén - az Égbe fel.
Csendes szárnyalással suhant be az új ősz
fáradt életünkbe,
s amit vártam, nem jött el vele.
Nem vágyom már a sápadtan felkelő Napot,
mert szívem sincs boldogsággal csordultig
tele.
Távol már a nyár, erőre kapott a sötétség.
Én értem a szavakat a hallgatás mögött is,
és szeretlek - semmi kétség.
A vidám hangok köddé válnak,
mint mikor vége a karneválnak,
s álarcok hullnak le a földre.
Tudnod kell, már nem fáj a hallgatásod!
Mert oly sokszor lett megtiport virág
a szívem, amint kiáltod felém a csended,
vagy épp meggondolatlan szavad.
Tudom, most nagyon nehéz neked,
de ne feledd, sosem vagy egyedül.
Akkor sem, ha senki sincs veled,
és csak a nyomasztó csend vesz körül,
akkor se feledd, hogy nem vagy egyedül.