Kristófné Vidók Margit
Hófehér karjával ölel, simogat,
békét sugározva lelkem gyógyítja,
néma tisztasága szívem szólítja,
a csend zenéje elbódít finoman.
Sétálok lassan az árnyas fák alatt,
szép ez a város, gyönyörködöm benne,
múlt és jelen egymás mellett megmaradt,
parkjaiban jó hallgatni a csendet.
Ez az utolsó tánc csak a miénk,
ölelj át! - a perc újra megigéz,
lebegjünk könnyedén, mint akkor rég,
emlékszel? - csábított a messzeség.
Gyenge fuvallat dallamot komponál,
Halk barkarola kering a híd alatt,
Imbolygó fény csorog le a gondolán,
Ívelt hattyúnyakán ében éj matat.
Mintha ember építette volna,
hogy megállítsa a vad vágtatást,
zúgó víz csapódik torlaszokra,
mohás kövek közt ködös pára száll.
Erszényem van, de nem pénzes,
az életem vadregényes,
bébit hordok a zsebemben,
ott kukucskál kényelemben.
Három kicsi bogárka,
lábukon nincs topánka,
mama és kis Katica,
mögöttük a Palika.
Múlnak a napok, halványul az emlék,
harmatkönnyekbe burkolózik az est,
csitul a kín, már egyre ritkább vendég,
rőt lombokra az alkony aranyat fest.
Búcsúzunk most tőletek,
léptünk zaja elcsitul,
titkoljuk a könnyeket,
állunk némán, szótlanul.
Gyönyörűt álmodtam az éjjel,
egy angyalarc fölém hajolt,
kimondhatatlan gyengédséggel
a fényjelenés átkarolt.
Hűs szellő suttogott
álmodó hajnalnak,
napsugár bujdosott,
hol rügyek pattantak.
Amint bontogatta színes szirmait,
Ámulva szemléltem a vén almafát,
Boldogan tárta fel apró titkait...
...harcoltam a sors ellen... küzdöttem,
nem voltam könnyen leigázható,
szenvedtem, könyörögtem, dühöngtem,
hinni akartam, hogy az ember jó.