Kristófné Vidók Margit
Az én szívem nyugalomra vágyik...
Felettem még aranyló nap ragyog,
trillázva szállnak a madárdalok,
csend ölel, a levegő sem lebben,
forróság serceg a fellegekben.
Szelíd homály borul a szobára,
fényszóró vetül néma csodára,
hófehér márvány a női alak,
szépségét őrzik hideg kőfalak.
Egyedül vagyok, Mama, - hiányzol,
azt mondtad, te sohasem hibázol,
látod, valami rossz történt veled,
és nem foghatod többé a kezem.
Szeretettel Csillának
Elhoztak téged a júliusi fények,
leszületett a földre egy apró lélek,
teltek-múltak az évek, felcseperedtél,
szíved melegével mindenkit szerettél.
Szél sem rezdül a néma tájon,
napsugár csillan lombos fákon,
felgyülemlett érzések tánca
a boldog szerelem románca.
Csodás festmény vagyok egy hatalmas vásznon,
a festő adta rám végtelen magányom,
magasan a tenger hullámai felett
elszigetelten én uralom a teret.
Egyszer volt... - Volt egyszer egy élet
Régen nekem is volt erőm
harcolni a sorsommal,
mára már reszkető hangom
miatt megmosolyognak.
Téged várlak a hajnali csöndben,
midőn csillagok fakón izzanak,
mikor a szél légiesen könnyed,
és megállni látszik a pillanat.
Kérlek, szeressétek a gyermeket,
ha könnytől maszatos arcát látod,
mosolyogj rá, ne menj el mellette,
csitítsd, űzd el a szomorúságot.
Hihetetlen szépség árad a tájból,
interjút készítek régi tanyákról,
a rozsdás szín alatt piheg az élet,
nézhetem a villás farkú fecskéket.
Apa kedves, és mindig mosolyog,
sok tréfában ő a főkolompos,
hiába fáradt, szemében fények,
és örömmel segít a leckében.
Hosszú, magányos estéken
eszembe jut közelséged,
rohannék hozzád örömmel,
ha nem látnálak ködösen.
Még őrzöm a lopott idő emlékét,
nem szégyellem most szívem gyengeségét,
mert újra hinni kezdtem az álmokban,
ám könnypatakok gyűltek szemárkokban.
...figyelj a hangra, maga az élet,
érezd a ritmust, rázd le a láncot...