Kristófné Vidók Margit
Egyedül bolyongtam, aludt a város,
bennem dúltak sötét viharok,
guruló cseppek állták el utamat,
úgy éreztem, mindjárt meghalok,
de nem engedtek el a tegnapok.
Fáradtan bandukol búcsúra készen,
tizenkét hónap követi serényen,
tudja mi lesz most, bűnösnek kiáltják,
az elmúlt évet egyenként bírálják.
Nem várlak többé,
talán még fájni fog,
ahogy szembejössz,
gondolatom csak vánszorog.
Valami különös zene éled,
a lelkemben szólnak dallamok,
minden öröm és fájdalom
itt vonaglik a vállamon.
Kristályként szikrázó,
szállongó, puha hó.
Fenyőket átölel,
az ünnep oly közel.
Mindennap fáradtan hazatérve
úgy vágyom az otthon melegére,
elém szalad két kicsi gyerekem,
mosoly ül a ragyogó szemekben.
Csilingelő szánon
Mikulás érkezik,
puttonya megrakva,
meglep majd téged is.
Csendes órákon fény sző szavakat,
emlékeket hoz, dalos nyarakat,
illatokból öltöző, lágy muzsikát,
míg Nap tűz hajamba bíborpántlikát.
Amikor nincs más, csak a csillagok,
lágy szellő hoz balzsamos illatot,
amikor fáj még - kínoz a távol,
és a sorsod örökké csak vádol.
Bíbor árnyakon lépked a Nap,
parázsló fénye csak ténfereg,
harmatcseppen ül az ég-darab,
elhalkul lassan a lélegzet.
Felszakadó sebek még fájnak,
az emlékek visszatalálnak,
szélben lobogó gyertyák fénye
a szeretet örök ösvénye.
Veled élem a legszebb perceket,
miközben az éj fátyolt tereget,
ég villantja ragyogó mosolyát,
eltűnik a nappali homokvár...
Boldogság kísérte életem,
nem tudtam, mi is a félelem,
éreztem, egymáshoz tartozunk,
démonainkon uralkodunk,
de irigység hallatta szavát,
nyújtotta felénk kígyónyakát.