Kristófné Vidók Margit
Áldószó kísérje a hősöket,
a bátor, márciusi ifjakat,
zászlókat bontva, örömittasan,
zengték a dalt, keltve a nemzetet.
Aludni térnek aranyszín csillagok,
párás reggellel ébrednek illatok,
ciklámen felhők éj sötét leplében
megfürödnek a sugarak cseppjében.
Életem vakvágányra futott,
a fénye már úgyis megkopott,
szomorú vagyok, a lelkem fáj,
kérdezek, de némán néz a táj.
Március elején
nagy világesemény,
nőket köszöntenek,
kedves meglepetés.
Zúzmarás fák alatt
fagyos föld felszakad,
sötétből kibújik,
a fény felé nyúlik,
napon még szundikál
hófehér kis virág.
Adjon az Isten hitet,
legyen ez a te kincsed,
adjon friss vizű forrást,
mely éltet dús gabonát.
Csodára várva álmodom életem,
ölelő karodra éhezem,
hiába távolság, érzem illatod,
elküldöm hozzád az összes csillagot,
szél suttogjon füledbe édes dallamot...
Vérvörös alkonyban ősz gomolyog,
magányos padon bús emléknyomok,
égbe szöknek kopár fák árnyai,
rozsdás percek az idő szárnyai.
Jó most hallgatni a csendet,
míg ölelnek táncos fények,
szívem az örömtől részeg...
Nézd, a föld mily csodás!
Ötven év múlva mit látsz?
- Lesz még fény, ragyogás?
- Amit szívedből imádsz,
mikor minden kopár,
a folyókban sincs pisztráng,
hol patak csordogált,
zöld füvet és fát kívánsz.
Elhagytál egy fagyos hajnalon,
azóta lelkem is sanyarog,
nem maradt más, csak kóbor árnyak,
átlátszó jégtükörbe zártak,
- Te balga remény! Te elveszett! -
Valaki örökre megsebzett,
megtörve előtted térdelek...
Szikrázó fény és néma zokogás,
küldi a sors egy fiú mosolyát,
amire vártam már éveken át,
- hallom a dallamát,
a végtelenbe vesző, lágy szimfóniát.
Villan az égbolt,
éjjeli légyott
csipkebokornál,
angyali fényfolt.
Farsangi bálon
ropjuk a táncot,
hol álarc mögött
álarcos közöny
feszül napokra
fájón, sajogva.