Kristófné Vidók Margit
Ha eljössz, mert eljössz minden éjszakán,
bosszúra szomjasan suttogsz fülembe,
rám kopogsz, kalapot emel egy faág
az ablakon túl, testemen a sebek
helye; gyűlölettől vonagló jelek.
Szemedben látok egy képzelt világot,
ahol harmónia, tisztaság, szépség
fedi el a pókháló-finom ráncot,
élő tükröm vagy, végtelen békesség.
Harmadik napja hiába várlak,
bámul rám a telehold,
míg sötétlő árnyak körbezárnak,
tudd! - a szívem hever ott.
Hányszor átkoztam el minden napot,
üres órákat, magányos perceket,
hányszor véltem, hogy rám hajol vakon
vad éjszakákból font szerelmes csended.
Léteznek még igaz világok?
Arcomba hazudják a szépet,
bőrömbe szúródnak szilánkok,
az idő visszafelé lépked.
Derűs órák, bánatpercek
emlékekké válnak lassan,
múltba vesző pillanatok,
tiktakoló idő ballag.
Hófehér, bársonyos paplan.
Angyal száll föléje halkan,
szívemben éled az ünnep,
régi szép karácsony üzen.
Fenn a magasban gyúlnak a fények,
csillagok csipkéin aranybrokát,
angyali hárfa csendül az éjben,
millió ajakról zeng a fohász.
Én nem tudom, milyen lett volna
veled megöregedni,
talán kissé botorkálva
ölelnénk egymást, lennék
a támaszod hűvös estéken,
kéz a kézben merengenénk
megannyi emléken.
Szelíd csend van, körülölel,
fényt szitál a várakozás,
percei mind drágakövek,
lobban az első gyertyaláng.
Halk dallam kél, szél zenél rőt avaron,
virágok szirmán a gyertya gyöngyparázs,
a gyász, a bánat túlmutat szavakon,
hisz messze már a szülő, testvér, barát.
Koszorút fonj szép percekből,
benne él majd minden álmunk,
értem majd a szelíd csendből,
megbékéltél; szíved gyógyul,
lélekfényem fátyolfelhőn.
Lustán hömpölygő kis patak
hullámain csorgó fényfalak
bíbor alkonyba hullanak.