Kristófné Vidók Margit
Szeretnék festeni csodás képeket,
mikor ezüstköd fedi a réteket,
láttatni hajnali bíborragyogást,
ahogy fákon dolgozik a fakopáncs.
Fények ölelkeznek, a perc tünékeny,
elhalkul a terem varázsütésre,
csillogó szemekben igézet látszik,
bársonyos ének a szívekkel játszik.
Tétován álltam a meredek parton,
kívántam, ez a perc örökké tartson,
midőn a hajnal fénymosollyal csábít,
harmatcseppeket a kelő nap szárít,
azúrkék ég simul tenger ölébe,
vágyai úsznak messzeség ködébe.
Azt mondtad, várjak rád,
- és én vártalak,
míg bimbóból virág fakadt,
- és még mindig vártalak,
szirmokon már a nyár szaladt...
Régóta rád gondolok, mama,
látom, ahogy megállsz sóhajtva,
körülnézel a régi tanyán,
szorgosan tisztítod udvarát.
Káprázatos, vöröslő színek,
szirmai mégis oly szelídek,
lágyan ringó, virágzó tenger,
kelyhe harmatcseppet rejteget.
A születésétől kezdve
nevelted reszketve,
esdve kérve a sorsot,
ne legyenek foltok
ártatlan, tiszta lelkén,
tanítva őt a szeretet nyelvén.
Kacagó szellő suhan a mezőn,
napfény forrósítja a levegőt,
aranyló fényű ragyogás a nyár,
a csend harmóniája körbezár.
Ezüstköd sző fátylat a zöld lombú fákra,
harmatgyöngyeit szórja növényvilágra,
halványuló fénnyel ballag el a vén hold,
csendfürtökön a nap álmosan pislákol.
Furcsa érzés - egyedül sétálok,
koldusként a szerelmedre vágyom,
te voltál nekem az örök tavasz,
már csak emlék, mi belőle maradt.
Izzó lávaként átölel a Nap,
körötte azúrkék az ég-darab,
míg lelkemben zsong az alkonyi csönd,
a tenger lebbent bíbor tűzfüggönyt.
A lágy melódia átölel újra,
elrepít messze a fájdalmas múltba,
ugyanaz a dal szól, ugyanaz a tánc,
a felejthetetlen édes-bús románc.
Nagyon régen, sok-sok éve
két kisgyermek lép a fénybe.
Ajándékot kaptam tőlük,
szeretetből párnát szőttünk.
Sok meleg színt, emlékeket,
bánattól majd megvédenek.
Ott vagyok, hol a csend ölel,
a szirtekhez az ég közel,
itt béke van, és bársonyest,
alant a tenger ráncot vet.