Kristófné Vidók Margit
Halkan, lágyan szólal meg a zene,
szívünk együtt dobban az ütemre,
nesztelenül lebegve ölelj át,
érezzük a tánc édes varázsát.
Fenn, vad sziklákon rohanó szél dalol,
sötét felhőfátyol szirtekre hajol,
ébredő hajnal űzi az árnyakat,
lenn a völgyben zúg a bőszült áradat.
Július táncol, köszönt illatár,
aranyló színben csillog a határ,
napsugár áldás - fénye éltető,
most ereje szinte már égető.
Őszi napfény simogatja arcunk,
most hálaimát rebeg az ajkunk.
Minden percet újra élnék veled,
a szív - ez a vén bolond, nem feled.
Apáról álmodtam, amíg kicsi voltam,
elképzeltem őt, de álmaim titkoltam,
meséimben csak ő a király, s lánya - én,
kit féltőn óvna - bárcsak átölelhetném!
Sárga levelek fekete zongorán,
szitáló esőcsepp zenét komponál.
Eljátssza az élet utolsó dalát,
érzem a haló virágok illatát.
Múltat temet a csendes emlékező,
avar alatt a remény még éledő.
Napsugár csillan,
ezüst köd illan,
gyöngyharmat csillog,
erdő, rét zsibong.
Bíborruhában érkeztél,
lángoló szívvel égettél,
és ezer sebből véreztél,
mégis újra reménykedtél.
Apró kezét az ég felé tárja,
szemében ragyog igaz hit lángja,
ártatlan lelke boldogságra vár,
reménység egén ő a fénysugár.
A kövekkel csacsogó hullámok zaja,
part menti fák titkokat suttogó hangja,
vágyakról mesél, sejtelmes gyönyört ígér.
Ni-csak, ni-csak mi történt,
a csoda most megtörtént,
tintafoltból feléled,
hogy csak álom, reméled.
Ne siess, idő, állítsd meg a percet,
itt várnék még - hol álmaim teremnek,
és szívemben még a gyönyör bizserget,
hol az érzelmek, vágyak követelnek.
Azon a csodás februári napon
a sorstól kaptam egy újabb csillagot,
boldogság egy kicsiny fiú képében,
és gyönyörködtem aprócska lényében.
Te csak hívj, ha szomorú vagy,
ha többé élni sincs kedved,
és nevetés ajkadra fagy,
szíved fájdalomtól szenved.
Csillagok álmát,
angyala táncát
rejti az égbolt,
alszik a félhold.