Kristófné Vidók Margit
Kacagó szellő suhan a mezőn,
napfény forrósítja a levegőt,
aranyló fényű ragyogás a nyár,
a csend harmóniája körbezár.
Ezüstköd sző fátylat a zöld lombú fákra,
harmatgyöngyeit szórja növényvilágra,
halványuló fénnyel ballag el a vén hold,
csendfürtökön a nap álmosan pislákol.
Furcsa érzés - egyedül sétálok,
koldusként a szerelmedre vágyom,
te voltál nekem az örök tavasz,
már csak emlék, mi belőle maradt.
Izzó lávaként átölel a Nap,
körötte azúrkék az ég-darab,
míg lelkemben zsong az alkonyi csönd,
a tenger lebbent bíbor tűzfüggönyt.
A lágy melódia átölel újra,
elrepít messze a fájdalmas múltba,
ugyanaz a dal szól, ugyanaz a tánc,
a felejthetetlen édes-bús románc.
Nagyon régen, sok-sok éve
két kisgyermek lép a fénybe.
Ajándékot kaptam tőlük,
szeretetből párnát szőttünk.
Sok meleg színt, emlékeket,
bánattól majd megvédenek.
Ott vagyok, hol a csend ölel,
a szirtekhez az ég közel,
itt béke van, és bársonyest,
alant a tenger ráncot vet.
Kora reggel útra keltem,
hogy neked virágot szedjek,
tiéd lesz a legszebb csokor,
csodálhatják lépten-nyomon.
Az utolsó nap, mit annyira vártunk,
és most mégis könnyező szemmel állunk,
megkopott padok némán integetnek,
vár egy új világ, amely ismeretlen.
Köszönöm, Mama, hogy voltál nekem,
gyógyítottad a fájó lelkemet,
karodba bújtam a bánat elől,
mindig volt nálad tiszta keszkenő.
Emlékdobozokba rejtettelek,
hogy soha ne találhassanak rád,
köd-fátyolos múltba mentettelek.
- Most rezdülésnyi sóhaj vagy a mában,
és fénylő titkok tudója lettél,
szelíd borongás a fakókék égen.
Erdőn-mezőn sürgés-forgás,
nyuszi szalad, füle kockás,
nagy gondban van most őkelme,
eltűnt egy tojás reggelre.
Húsvéthétfőn kora reggel,
mielőtt a nap még felkel,
felöltözök ünneplőbe,
megkötöm a nyakkendőmet.
A legszebb nap csodával köszöntött,
szemeimből csak folyt az örömkönny,
ez volt nekem a legszebb tavaszom,
míg élek, őrzöm e pillanatot.