Kristófné Vidók Margit
valaki itt jár reszketve
őszi szélben halk sóhajtás
kifakult sárga levelek
ráncain rozsdás forradás
Alászálló, ékes gyöngyök,
éjpalástján szikragömbök,
villódzó fény égi rónán,
hullócsillag veszti trónját.
A Szent Grál legendát századok őrzik,
misztérium, mely soha meg nem fakul,
sok-sok történet hozzáfűződik,
utat mutatnak szellemi erők.
Milyen volt nevetése, nem tudom már,
messzire vitték az őszi szelek,
de alkonytájt, ha lobban a bíborláng,
vágyakról susognak a tölgyesek.
Rozsdafoltos leveleken
kristálypárás a lehelet,
lombot színez égi festő,
bíbort csillant őszi erdő.
Klaudia és Szilveszter esküvőjére
Amikor egymás szemébe néztek,
táncba hív a jövő és az élet,
és lépteitek halk dallamára
"Igent" mondtok ma a boldogságra.
"Ha szeretlek, akkor hazugság,"
a szó álommá szenderült,
a valóság csak káprázat volt,
és szívem benne elmerült.
Száz- vagy ezeréves is van talán
egy ódon épület a fák között,
homok-kőfalán ücsörgő magány
titokzatos köddé sűrűsödött.
Esőcsepp gurul kopott köveken,
sátrakba menekül, ki él és mozog,
lelkesedésem még így is töretlen,
miközben az eső hajamon csorog.
Hófehér karjával ölel, simogat,
békét sugározva lelkem gyógyítja,
néma tisztasága szívem szólítja,
a csend zenéje elbódít finoman.
Sétálok lassan az árnyas fák alatt,
szép ez a város, gyönyörködöm benne,
múlt és jelen egymás mellett megmaradt,
parkjaiban jó hallgatni a csendet.
Ez az utolsó tánc csak a miénk,
ölelj át! - a perc újra megigéz,
lebegjünk könnyedén, mint akkor rég,
emlékszel? - csábított a messzeség.
Gyenge fuvallat dallamot komponál,
Halk barkarola kering a híd alatt,
Imbolygó fény csorog le a gondolán,
Ívelt hattyúnyakán ében éj matat.
Mintha ember építette volna,
hogy megállítsa a vad vágtatást,
zúgó víz csapódik torlaszokra,
mohás kövek közt ködös pára száll.
Erszényem van, de nem pénzes,
az életem vadregényes,
bébit hordok a zsebemben,
ott kukucskál kényelemben.