Krausz Géza
A jókedv e gonosz, sötét szobában
alábukik, majd ismét felmerül,
s gondolat, valóság, hol víg kedéllyé,
hol bús depresszióvá, eggyé ízesül.
Mint löttyedt alhas, remeg a tányéron.
Hideg és visszataszító entitás.
Fehéres zsírfoltok húsroston heverve,
Beleborzongok mélyen megremegve...
De tán más a látvány, s más a tapasztalás.
A tél - ha már itthon van -
nem mondott szépeket.
Nem udvarolta körül
lágyan a kerteket.
Amerre csak nézek: Halottak! Halottak!
Tálakban fekszenek a konyha-kárhozottak.
Sütőmnek poklában sercegve a zsírjuk,
Elfüstöl a tepsin, illatát beszívjuk.
Két folyó közt király.
Birodalom ura.
Fenn ült magas trónján,
Törvény volt a szava.
Próbáltam én, kérem szépen,
Felfutni a hegyekbe.
Sőt, volt ígéret: Akarni kell!
S eljutok az egekbe.
Mit is lehet írni így Apák Napjára?
Tömjénezni magunk, mint kinek nincs párja?
Hosszasan sorolni a sok-sok érdemet?
A napi rutinból írni hősi éneket?
Éjjeli töprengés
Ha újrakezdhetném...
pont ugyanezt tenném,
minden hibám s vétkem
újra elkövetném.
Arcodat nézem a vibráló fényben,
s keringő porszemet, hogy körbepörög;
fejemben lusta és fürge örvények kelnek;
remélném, lenne e reggel örök.
A dobozon kívül is van élet
- ezt suttogta a "józan" ész.
Hitte is, nem is. Igaznak vélte;
vagy elnyomott minden késztetést.