Krajnyák Richárd
Nem tudom, hol kezdjem, szavakat keresek,
De tudom most sajnos, hogy azok már kevesek.
Hibáztam. Nem kicsit, hanem nagyot,
Most én érdemelnék egy piros lapot.
Gyűlölet van bennem, hisz már mindenkit utálok,
Mert azt hiszik páran, hogy mögöttük dumálok.
Fájdalommal teli van már az én szívem is, sajna.
Ó, Uram! Bárcsak mindenki békén hagyna!
Egy gyönyörű leányzó, kire most leltem,
A képeit nézvén rögtön meg is vesztem.
Szemeibe nézve elolvadtam rögtön,
Akárhogy kerestem, nincs ilyen a Földön.
Család! Ide mindig hazatérhetsz,
Hol segítséget te is akármikor kérhetsz.
Szeretet nyelvén beszéltek ti otthon,
S gondolkodtok sokat ugyanazon gondon.
Karácsony idején mindenki csak szalad,
S eszükbe se jut, hogy pihenni is szabad.
Családról családra vándorol mindenki,
S ajándékokat kell mindenhová cipelni.
Szerelem, szerelem, mit ártottam neked?
Miért nem élhetek boldogan esetleg veled?
Macskát is szerzek, ha békén hagysz végre,
Hagyj, hogy gyűrűt húzzak egy gyengéd kézre.
Gyűlöletet érzek mélyen most magamban,
Mert csalódnom kellett egy újabb alakban.
Álnoksággal tele volt, de játszotta a jót,
Használt is rendesen minden kedves szót.
Mondjátok el nekem, ha valaki tudja,
Hogy vajon mióta fontos ennyire a munka?
Fontosabb, mint a család vagy mint a tanulás?
Tényleg nem motiválhat minket semmi más?
Kicsit megszívták az angolok ezt máma,
Hisz kikaptak ők tőlünk 4:0-ra.
Hiába térdeltek a legelején,
Kikaptak ők Wolverhampton mezején.
Piros lett a paradicsom, nem sárga
Piros lett a paradicsom, nem sárga,
Valóra válhat sok gyereknek az álma.
Utazáshoz bepakoltunk bőröndbe,
Nemsokára indulunk is az Alföldre.
Csend! Nyugalom és béke,
Oh, mit meg nem adnék néha érte.
Magány! Mikor senki sem zavar,
Nem lesz benne részem egyhamar.
Rongyos a ruhám, de nem érdekel senkit,
Ahogyan az sem, hogy nőttem vagy húsz centit.
Húst ettem hússal, és meg is nyúltam tőle,
A testem most azt mondja, hogy kicsikét ledőlne.
Március elején ünnepeljük őket,
De tegye fel a kezét, ki érti is a nőket.
Nem tudjuk érteni, de nem is ez a dolgunk,
Hanem szeressük, kit idegesíteni szoktunk.
Állok a sárgánál, s előre bámulok,
Észre sem veszem, hogy állnak ottan árusok.
Mellém lép egy lányka, s az ablakon kopog,
Ránézek én is, és a szívem jobban dobog.
Szeretlek téged, mióta ismerlek,
Bármerre járok, Teveled dicsekszek.
Elmondani nem lehet, mit irántad érzek,
Szeretni foglak, ameddig csak élek.