Kozma Zoltán
Megjelent ma ötvenedik versem,
előbb-utóbb lesz belőle hetven.
Írtam már az életemről vidáman,
ültem búskomoran cellámban.
Sokan vannak, támadnak,
mindenhonnan rángatnak.
Csapást kapok innen-onnan,
szívem ettől jobban dobban.
Leszek majd a mindened,
madárcsicsergős reggeled.
Leszek majd a mindened,
nehéz nap végén éjjeled.
Amikor kívülről néznek,
én vagyok a nyugalom,
Ám odabentről nézve
üvöltve ordít a fájdalom.
Mennyire gyarló lett az élet,
szeretlek, de nem veled élek.
Elrepülnek az órák és a napok,
tőled többet kapok, mint adok.
Újra messze jársz tőlem,
ám lélekben velem vagy.
Feletted leszek felhőkben
akkor is, mikor reggel fagy.
Őrülten szenvedek hiányodtól,
felemészt és gyötör az élet.
Kirángattál zárt világomból,
te lettél számomra a végzet.
Fáj, ha elmész tőlem,
vergődve szenvedek.
Hiányodtól gyötörten
megírom versemet.
Mi lesz, ha nem kellek?
Nélküled merre menjek?
Üres lenne úgy életem,
ellensúly vagy a mérlegen.
Elfogytak a könnyek,
nincs értelme sírni.
Erősnek kell tűnjek,
újra tudjak remélni.
Csendben vagyok, hallgatok,
gyorsan jönnek a hajnalok.
Elmúlnak hónapok és évek,
mostanra semmit se kérek.
Van egy kutya valahol,
Pablonak hívja gazdája.
Szájában csonttal kutyagol,
fába rejti épp, vagy elássa.
Magány béklyói nyakamon,
nyomásuk alatt szenvedek.
Előttem vágtatsz lovadon,
követlek, mint a szellemek.
Emlékeidben itt leszek,
apró léptekkel jövök.
Lelkedhez megérkezek,
ahogy a hajnali ködök.