Kozma Zoltán
Tizenkilencedikén hozzám felszálltál,
segítségemmel magadra találtál.
Már nem vagy bátortalan, elesett,
olyan ember, kit mindenki temetett.
Álarcom minden reggel felveszem,
hogy este újra ágyam mellé tegyem.
Napközben nem láthatnak mögé,
igazi énemet nem mutatom többé.
Menekülnék a testemből,
az általam kreált ketrecből.
Mindenkitől messze, távol,
ahol már senki sem vádol.
Nem rajtam múlik
Nem tudom, hogy mit tegyek.
Fogjam magam, és elmenjek?
Továbbra is próbálkozzam?
Nehéz döntés ez, elkárhoztam.
Lassan az emlékeim rabjává válok,
magamban vagyok, egyedül állok.
Hiányzik minden, amit Ő jelentett,
nélküle múlnak az elveszett percek.
Voltál már reménytelenül szerelmes?
Tudod, olyan igazán érzelmes.
Amikor a remény előtted lebeg,
aztán jönnek a sötét fellegek.
Négy hónapja, hogy utoljára láttalak,
semmit sem változtál ez idő alatt.
Gyönyörű vagy, pont amilyen voltál,
én szomorú, mert magamra hagytál.
Vannak napok, mikor nem beszélek,
csak mélyen magamba nézek.
Gondolataim szárnyra kelnek,
s mint a madarak, elrepülnek.
Hiányzol éjjel, hiányzol nappal,
hiányzol minden pillanatban.
Hiányoznak a csókok, az ölelések,
hiányoznak az őszinte beszélgetések.
Itthon ülök társaságban
a kora esti félhomályban.
Hiányzik egy gyönyörű lány,
iszonyatos tőle a magány.