Kozák Mari
Kinyílt anyám orgonája
vállán lila a kabát
derekához búvik a néma
fehérbe öltözött bodzaág
ahogy rám néztél
megbicsaklott torkomban a szó
a fák is földig hajoltak
egy ölelés halkan sikoltott
az ujjak elengedték a pillanatot
magamhoz hívtam csókod...
Olyan halk a reggel
olyan csókos - olyan más
rövid szoknyát vettek fel a fák...
őrizlek mint reggel a fényt
csatorna az utolsó esőcseppet
szárítókötél a nedves ruhát
lépcső az ottmaradt fáradt lépést
levélgyermekét faanya
ajtókilincs az utolsó érintést...
a szerelem ennyi - te meg én
némán ülünk Isten tenyerén
megszépül bennünk ez a világ
hunyt pillánk alatt tavasz vár
"a lépcső alján bandukolt
az ember aki ott sem volt"
csak álltam ott a csend ölelt
de ő reám nem figyelt
és hullt alá az ősz s a tél
ágnak karján félős levél
és ködbe bújt a nyafka nyár
szárítókötélen ül a halál...
aztán csak ültek az ágakon
hangos szókkal dicsérték a mát
csőrükből ma áldást szórtak az emberek közé
új évet vártak szebb jövőt
- hallottam ahogy elűzték a múltat
aztán csak reggel lett
a hegyek felől havat hozott a szél
s mire a Nap felkelt
betakarta a sárga rózsát
majd fülébe súgta halk szókkal
aludj kedves álmodj csodát
nagyanya oly csöppnyi volt
mint egy kisgyerek
ajkán a mosoly reggeltől estig
ott feledkezett
tenyere fészkében dalolt
a tegnap boldogsága
kedvét kereste mind unokája
azóta félek hogy elszöknek a szavak
és fekete madarak lopják meg a csendet
azóta keresem a mosolyt de félek hogy
elveszett azzal a pillanattal ölelkezve
azóta üres a fészke tenyeremben a mának
csak a tegnapok hideg csókja kesereg...
Piciny fények futnak tova,
már feldereng a félhomály.
Valami hang. Talán álom
futkos a hideg szűk utcán.
még apró voltam
ujjam nem érhette el az eget
csöppnyi nagyanyám
ha elvégezte aznapra szánt maga szabta
dolgát - ölébe vett nevetve
látod szólt - elérte fejed a felhőket...
hol a hegyek kék kabátján
csillagok a gombok
és zsebükben a békesség kuporog
térdükhöz bújva ölelkeznek
a vénséges házak
s vaksi szemükben a holdfény ragyog
és lábnyomodba fészkelt az idő
tűrte a szél és vihar haragját
tavasszal virágot termet - kéket
mert a szemed is kék volt néha fekete
mikor arcod ráncai közt sírt az este
"Ha most, mikor oly érthetetlenül nehéz a szívem:
Valaki jönne és karon fogna szépen, szelíden -"
mellém lépne, átfogva vállam,
tenyerembe rejtené a sosem holnapot,
az estéket becsomagolva ejtené elém - intene,
s fiam illatát szórná szívemre...