Kővágó Péter
Bizonyosság
Mégis mitől félünk, mikor semmit nem tudunk?
Okosnak mutatkozunk, bizonyossággal, ambíciókkal teli a markunk,
S ha a két tenyér elválik egymástól, a bizonyosság kicsúszik,
Fejvesztve kapkodunk, mégis hová lett, ami tegnap még kőbe vésve világunk közepe
Volt, és gondoltuk, lesz is, s a fenéket, mindent elölről kezdeni,
Új bizonyosságot találni újra meg újra, szokjunk hozzá...
Fagy és szürkeség, halált hozó idő,
A megújulás csírája a föld alatt,
Téli táj, varjak, kopasz fák,
A remény már-már továbbáll,
Nem találja itt az élet talaját.
A kisfiú férfivá válik, ez a dolgok rendje,
Tegnap még legóztál, ma pedig rajtad a világ terhe,
Semmi sem olyan, mint amilyennek elképzelted,
Úgy érzed, át lettél verve,
Azt mondod, a felnőtté válás egy csapda...
Elmúló idő, mellettem elhaladó,
Tél s ősz kimerítő,
Tavasz s nyár, végre élek,
De elmúlik, holt énem ismét virágzik.
Mertem volna hazug lenni,
Szembe sarat dobni, köpni!
Fülbe ólmot önteni,
Hátba szúrni s menekülni.
Még mit nem!
Tűzben edzett lélek
Ismét szikrát gyújt,
Parázsból lángot fúj,
Tétova szemlélet soha nem hoz fenséges létet,
De ki tűz csiholója, magában hordja e életet.