Kovács Krisztiánné
Nézem a kezed, ceruzád
Kecses ujjaid közt
Lebeg, s fantáziád
Lényei életre kelnek.
Ember, ki vezető
Szerepben tetszelegsz,
Miért hiszed, Te bármit
Megtehetsz?
Szeretnék harcos lenni,
Önmagamért csatát vívni,
Álarcok mögé látni,
Jó lelkeket megtalálni.
Kislányként sokat álmodoztam,
Saját kis világomba elvonultam,
Kizártam mindent, mi bánt,
Így kevésbé fájt a magány.
Megfogadtam, gyenge többé
Nem leszek, könnyeim ne
Lássák soha az emberek,
Ám erőm véges, megremeg.
Sok hosszú év után
Magam mögött
Hagytam régi munkám
S a helyet, hol ifjúságom
Évei eljártak felettem.
Utólag már láttam a
Jeleket, mikor lettem
Egy gonosz játszma
Kiszemelt részese.
Tó partján sétáltam,
Olykor megálltam,
Belefeledkeztem a csodába,
Mit víz tükrén láttam.
Ki hinné, hogy a szépség mögött
Lelke sötétbe öltözött.
Nem látod az ördögöt,
Álarc mögé rejtőzött.
Lassan indulnom kell,
Az óra ketyeg. Rettegek.
Kezem remeg, gyomrom
Marja az ideg.
Olykor elgondolkodám, van-e
Ki csendben vigyáz reánk?
Kiáltásunk, fohászunk érti?
Vagy szélben csendben elenyészik.
Szerelmünk, mint hajó a tengeren,
Hullámok hátán szárnyal sebesen,
Vitorláin Nap fénye ragyog,
Irigyen nézik kis csónakok.