Kovács Krisztiánné
Titokban nézlek,
S látom nyomait
Oly sok évnek,
Mit az idő
Arcodra vésett.
Mily csodát láttam!
Balaton partján
Álltam, s ámulva
Csodáltam tó tükrén
Csillanó, lenyugvó
Nap aranyló fényét.
Borongós őszi napon
Esőcsepp koppan
Arcomon, szél
Zúgását hallgatom.
Oly sok teher nyomja vállad,
Görnyedten állsz, akár
Atlasz, ki a világot vállán hordja.
Sötét napokat élek,
Elmém börtönében,
Rácsok közt remeg
A lélek, s félek.
Nézem a kezed, ceruzád
Kecses ujjaid közt
Lebeg, s fantáziád
Lényei életre kelnek.
Ember, ki vezető
Szerepben tetszelegsz,
Miért hiszed, Te bármit
Megtehetsz?
Szeretnék harcos lenni,
Önmagamért csatát vívni,
Álarcok mögé látni,
Jó lelkeket megtalálni.
Kislányként sokat álmodoztam,
Saját kis világomba elvonultam,
Kizártam mindent, mi bánt,
Így kevésbé fájt a magány.
Megfogadtam, gyenge többé
Nem leszek, könnyeim ne
Lássák soha az emberek,
Ám erőm véges, megremeg.
Sok hosszú év után
Magam mögött
Hagytam régi munkám
S a helyet, hol ifjúságom
Évei eljártak felettem.