Kovács Kincső
Menni, megérkezni, újra menni...
Pocsolyában tükröződő virágok.
Tavasz-illat járja körbe az utat.
Én csupán ámulva kint állok,
más ember sietve kutat.
Napfénytengerben fürdő gondolatok.
Számban friss, illatos gyümölcsdarabok.
Halk szökőkút ékesíti a csendet,
lágy szellő szeli suhanva a teret.
Szirmok sokasága:
piros, lila, kék és sárga.
Illatok felemelő mámora:
mézes, fűszeres, selymes bársonya.
Gyermekként játék közben boldogan dadogtam.
Az óvodában a társaimmal daloltam.
Később az iskola rögös útját tapostam.
Ezalatt temérdek fontos könyvet lapoztam.
Kezek, melyek biztatón fognak kezet.
Az idő, vagy apró zsebóra legyek.
Mosoly, mely napsugarakból font keret.
Kacagás, mely szegélyezi a teret.
Virágok hada
ontja mézes illatát,
méh zümmög rajtuk.
Langyos szellő lengi át
a tavaszodó határt.
Végtelenbe törő hegyek,
s horizonton folyó patak.
Biztatón ölelő kezek,
lélekerősítő szavak.
A nevetés kincs.
Mosolyt csal ezer arcra,
nem késztet harcra.
Csillognak a Harmatcseppek,
kismadarak énekelnek.
Kel a Nap is, az a sárga,
így készülődik a nyárra.
Két mosolygós felnőtt
Szüleik szerint gyorsan felnőtt.
Találkoztak egy délután,
S egymásra néztek furcsán.
Őzbarna
az erdőben az avar,
melyet a szél kavar.
Sárga
a bokrokon a levél,
mely már alig él.
Deresek a fák ágai,
Hűsek a bokrok aljai.
Néma csend ül réten, mezőn.
Jégcsap nyúlik a háztetőn.