Kovács Kincső
emlékszem, mikor először voltam ott, szeptember járt már
és egy sohasem szűnő dallam felé hajtó álom: pár
lépés a fehér gyöngykavicson, még talpamon nyomai
kísérnek örök, tiszai szellőszálak zátonyai
Hajnali léptekkel érkezik szobámba az alkonyat.
Ólomnehéz függöny verejték-szálai mögött fogad
a bánat-ködben úszó, sírásban szendergő utcakép...
Lassan aludni tér a mindig küzdő puszta nép.
...arcokon tüzesen perzselő könnycseppek
tőrként metszik zaklatott aorták falát.
Mégis van, aki rendületlen halad át...
Érzés indái kúsznak gondolatfám lombján,
s a bársonyos rét virágai pollenben ontják.
Hangodra lelkem ezersugarú tavaszt bont,
egymás tekintetében lelünk ölelő hont.
...lelkem bársonyos, lágy csendje.
...tüdőm összes oxigénje.
Bűnkristállyal átszúrt lélek
álarcpajzzsal hamisan nyer.
Igaznak most bújnia kell,
mások ártatlanul félnek.
Apró hópihék szitálnak szememből,
majd mosolyráncba ülnek felolvadva.
Szívem feladata, hogy összerakja,
ezer mozaikot hordoz lelkemből.
utolsó védelem
utolsó féltés
utolsó kételyem
utolsó kérdés
utolsó sérelem
utolsó érzés ...
hétfő reggel boldogan írtuk
csupán örömkönnyeket sírtunk
magyar
megy ám