Kovács Kincső
Mi volt, mikor kicsi voltál?
Amikor oviba jártál?
És amikor elballagtál?
Mesélj, Mama, milyen voltál?
Kis harmatcseppek
apró fűszálak hegyén.
Majd leperegnek,
ha fúj a szél, s a helyén
nem marad más, csak remény.
Tóparton ülök, vízbe lógatom lábam.
Holdfényben fürdik mosolyom.
A nyarat izgatottan, boldogan vártam.
Az örök szikrát hordozom.
...nyári szellőben madárként szállni.
...csobogó folyóban hídként állni.
...égboltot lesve csillagot várni.
...minden gondolatot kitalálni.
Az élet gyors hullámvasútján ülök,
egyszer zokogok, máskor meg derülök.
A csúcsra kemény munkával feljutok,
utána pedig egy völgy felé futok.
Szél szárnyán illatos virágszálak szállnak.
Hosszú zöld leveleket keresnek párnak.
Összeházasodnak, nagy csokorrá válnak,
díszítik szélét a hatalmas világnak.
Menni, megérkezni, újra menni...
Pocsolyában tükröződő virágok.
Tavasz-illat járja körbe az utat.
Én csupán ámulva kint állok,
más ember sietve kutat.
Napfénytengerben fürdő gondolatok.
Számban friss, illatos gyümölcsdarabok.
Halk szökőkút ékesíti a csendet,
lágy szellő szeli suhanva a teret.
Szirmok sokasága:
piros, lila, kék és sárga.
Illatok felemelő mámora:
mézes, fűszeres, selymes bársonya.
Gyermekként játék közben boldogan dadogtam.
Az óvodában a társaimmal daloltam.
Később az iskola rögös útját tapostam.
Ezalatt temérdek fontos könyvet lapoztam.
Kezek, melyek biztatón fognak kezet.
Az idő, vagy apró zsebóra legyek.
Mosoly, mely napsugarakból font keret.
Kacagás, mely szegélyezi a teret.
Virágok hada
ontja mézes illatát,
méh zümmög rajtuk.
Langyos szellő lengi át
a tavaszodó határt.
Végtelenbe törő hegyek,
s horizonton folyó patak.
Biztatón ölelő kezek,
lélekerősítő szavak.
A nevetés kincs.
Mosolyt csal ezer arcra,
nem késztet harcra.