Kovács Gabriella
Játsszuk el, hogy szép a napunk,
játsszuk el, hogy boldogok vagyunk...
Játsszuk el, ami rég nem igaz...
Játsszuk el, talán lehet még vigasz...
Eljött ez a nap is, a gyász napja,
itt hagytál minket búcsú nélkül hagyva...
Nem gondoltad te sem, hogy ez lesz a vége,
mindig erős voltál, de sosem értél révbe.
Eljött egy új év, itt a farsang ideje,
most másról szólnak az ünnepek,
elcsendesedett a zene...
Ez az ünnep más lett, mint a többi,
Nem lehet már ugyanúgy örülni!
Együtt lenni olykor lehetetlen,
Közbeszólt egy vírus, elkerülhetetlen...
Apró termete, összetörték az évek,
meghajlott háta tanú a szenvedésnek...
Törékeny kis teste, a szeme árkos,
arca, mint a fáknak kérge,
években ráncos...
Hol van már a régmúlt álom,
Régen más volt a karácsony...
Szánkóztunk, mert havas volt a táj,
Mára mindez feledésbe ment már...!
Egy gondolat újrafesti az időt,
nem feledve a sok "emlékezőt"...
a sírnál járva olykor kérdéssé válik
az elmúlt pillanat, kutatva az érzést
az időn túlhalad...
Vannak sóhajok, mik elszálltak a szélben,
vannak remények az időnk rejtekében,
Vannak álmok az életünk szekerében,
és vannak sorsok a Földkerekében...
Őrizd meg vágyaid, van belőlük bőven,
szívünkben vannak és a tovatűnt időben.
Amikor minden nap nyitva volt
az égbolt, amikor a reménytelen is
reményteli volt, amikor a fiatalság
heves vihara tombolt, de távolabbra...
Minden év után csak idősebbek,
tapasztaltabbak leszünk,
elmúlt perceinket, napjainkkal visszük.
Visszagondolva: nem is olyan rég
még gyermekként éltünk...
az eltaposott időben emlékeinket
féltjük...
Az emlékeimben voltak csodás évek,
a pillanatai még a szívemig érnek...
Mindannyian az Édenből jöttünk,
akkor minden tiszta volt körülöttünk...
Ha a holnap már nem jön el,
a miértekre vajon ki felel?
Ha a sok átélt pillanat
hirtelen üresen marad...
A szobában a kopott faliórát nézem,
a mutatók a megszokott ritmust játsszák.