Kovács Gabriella
Vannak sóhajok, mik elszálltak a szélben,
vannak remények az időnk rejtekében,
Vannak álmok az életünk szekerében,
és vannak sorsok a Földkerekében...
Őrizd meg vágyaid, van belőlük bőven,
szívünkben vannak és a tovatűnt időben.
Amikor minden nap nyitva volt
az égbolt, amikor a reménytelen is
reményteli volt, amikor a fiatalság
heves vihara tombolt, de távolabbra...
Minden év után csak idősebbek,
tapasztaltabbak leszünk,
elmúlt perceinket, napjainkkal visszük.
Visszagondolva: nem is olyan rég
még gyermekként éltünk...
az eltaposott időben emlékeinket
féltjük...
Az emlékeimben voltak csodás évek,
a pillanatai még a szívemig érnek...
Mindannyian az Édenből jöttünk,
akkor minden tiszta volt körülöttünk...
Ha a holnap már nem jön el,
a miértekre vajon ki felel?
Ha a sok átélt pillanat
hirtelen üresen marad...
A szobában a kopott faliórát nézem,
a mutatók a megszokott ritmust játsszák.
Szeszélyesen érkezett meg április,
elhozva nekünk egy ünnepet is...
Húsvétra ébredtünk, s készülünk,
lelkünkben most erre emlékezünk...
Múlik az idő felettünk, mindenki
majd magányos lesz egyszer...
Az ember a jövő teraszán
már csak emlékekkel kel fel...
Mennek a hónapok, futnak az évek,
Szeretet helyett néha gyűlölködések...
Megint egy nappal öregebbek lettünk,
mert az évek gyorsan szaladnak felettünk!
Májusi napfény, virágba borulnak a fák,
a szeszélyes április, mindenkit megtréfált.
Álarc mögé rejtőzik az igaz és hazug...
Jókedvet mutatva most rejtett önmaguk.