Kovács Dániel
Büszke sólyom figyel a tölgyfán,
makkok hullanak az égből némán.
Talán magot vet majd valamelyik,
s kinő hajnalban az egyik méltán.
Felégett az erdő,
aranyhamu hull,
fekete por száll,
minden eltorzul.
Ha felébredtél, szólj, kérlek!
Minden, ami körülvesz, csak tiszta epifánia,
ez is, amit írok, de nem ex katedra szólok,
most ti vagytok a hallgató és én a szónok.
Még mindig keresed a figyelmet?
Várod, hogy észrevegyenek?
Várod, hogy veled foglalkozzanak,
de a pillanat sosem jön el?
Gőzölgő elmúlás ihletet vet a légbe,
simogatva elvegyül felkavart szélbe.
Viharban megbújó csend vagyok,
a szünet, ami egyensúlyt teremt,
a káoszban rejlő, ősi egységesség,
az oszthatatlan féktelenség.
Zsenge virágok nyílnak,
figyelik a napsugarakat,
lágy szellőben nevetnek,
minden élményt szeretnek.
Hullámok cikáznak, színesek,
színtelek, szagosak, semmilyenek.
Fekete kvintesszencia csöpög,
végtelen sűrű és hermetikus.
Elemészt mindent, hisz fekete,
benne rejlik a hatalom gyökere.
Megdermed az idő a művészetben
Megdermed az idő a művészetben,
a mulandó Istennel itatódik át.
A folyékony szilárddá alakul,
egy fénykép futja az egészét át.
Kedvelnek páran, azt hiszik, engem,
de nem.
Én csak magányosan őrlődöm itt benn,
te nem.
Elmondanám a fájdalmam,
de írni nem tudok eléggé.
Elmondanám, hogy baj van,
de a kezem nem szeretné.
Ma végre szabad leszek,
vörös tintával ünneplem,
befestem vele a padlót is,
igaz, nem látja a szemen.