Kovács Dániel
Az ember az anyagi síkba van zárva,
az egó börtöne tárt karokkal várja.
Mindent mániákusan birtokolni akarunk,
nincs is valójában szabad akaratunk.
Akkumulálódik a frázis,
társul hozzá az emfázis.
Szupportál az analógia,
ez most nonkonformista.
Farkasszemet nézek az ellenséggel,
vörös szeme izzik, mint a tűz.
Habzó szája vadul vicsorít rám,
félelmem az erdejébe űz.
Az életem...
Fiatal voltam, és az iskolában vertek,
hét éves lehettem, és kevesen szerettek.
Kilenc éves lehettem, még féltem az udvaron,
nekem csak terror volt, ahol sosincs nyugalom.
Bárcsak mindig részeg lennék!
Ilyenkor énekelnék, zenélnék.
Máskor csak fáradt vagyok, kedvtelen,
legtöbbször szorongok, félek és szenvedem.
Színes esőcseppek zuhognak egy szürke alakra,
zöld, piros és sárga is ez alkalomra.
Szivárványfelhőből viharos szél tombol,
olyanféle, amit az ember soha ki nem gondol.
Élek, de nem élvezem,
mindig csak vétkezem.
Bántott a világ,
én pedig bántom magam,
szomorú minden szavam.
vagy egy állat szájába
Haldoklik a szívem évről évre,
nem leszek szerelmes többé.
Úgy soha, mint igazán régen,
egyszer már halálra égtem.
Lelkem cseppenként folyik ki,
a szellemem egyre szomjasabb.
Túlvilági démonok nyáladzanak,
tekintetem egyre vérszomjasabb.
Bárcsak ne öregednék,
akkor talán sosem félnék!
Lenne időm mindent elérni,
amit még annyira szeretnék.
Belülről mardos a fájdalom mérge,
kívülről hullik a lelkem kérge.
Rothadó fa vagyok, de még állok,
fúrogatnak a férgek, ordibálok.
Álmomban láttam egy lányt,
haja talán sötétbarna volt.
Hosszan nézett és feküdt mellettem,
majd kék szemét láttam, megcsókolt.
Elrejtek valamit,
hamarosan keresget.
Lehet, elátkozza azt,
ki olvassa az egészet.
Csendben száll a lelkem,
mint a lágy szellő.
Simogatja arcodat
a hópehelyfelhő.