Kovács Dániel
Fehér varjú fekete hússal,
aranykaput nyitó kulccsal.
Vakító, fényes, varázslatos,
gyönyörködtető, katartikus.
A lélek mögött húzódó, hideg ráció ural,
a szív megalkuvó, gyenge, szakadó huzal...
...vidámak az árnyékok, narancs zenél.
Tiszta mocsok oson, beszéd ajtómon,
tetemek hevernek a falon, van bajom?
Ez egy egyszerű vers lesz,
pár sort írok neked talán.
Olvadó tükörként bámullak
torz fénytörés fura zaján.
Álarcokkal rejtőző szörnyeket
vak szememmel sorakozni látok.
Naiv áldásban tudatlan vártok,
de tudatosan várnak Ők rátok...
Büszke sólyom figyel a tölgyfán,
makkok hullanak az égből némán.
Talán magot vet majd valamelyik,
s kinő hajnalban az egyik méltán.
Felégett az erdő,
aranyhamu hull,
fekete por száll,
minden eltorzul.
Ha felébredtél, szólj, kérlek!
Minden, ami körülvesz, csak tiszta epifánia,
ez is, amit írok, de nem ex katedra szólok,
most ti vagytok a hallgató és én a szónok.
Még mindig keresed a figyelmet?
Várod, hogy észrevegyenek?
Várod, hogy veled foglalkozzanak,
de a pillanat sosem jön el?
Gőzölgő elmúlás ihletet vet a légbe,
simogatva elvegyül felkavart szélbe.
Viharban megbújó csend vagyok,
a szünet, ami egyensúlyt teremt,
a káoszban rejlő, ősi egységesség,
az oszthatatlan féktelenség.
Zsenge virágok nyílnak,
figyelik a napsugarakat,
lágy szellőben nevetnek,
minden élményt szeretnek.