Kovács Dániel
Viharban megbújó csend vagyok,
a szünet, ami egyensúlyt teremt,
a káoszban rejlő, ősi egységesség,
az oszthatatlan féktelenség.
Zsenge virágok nyílnak,
figyelik a napsugarakat,
lágy szellőben nevetnek,
minden élményt szeretnek.
Hullámok cikáznak, színesek,
színtelek, szagosak, semmilyenek.
Fekete kvintesszencia csöpög,
végtelen sűrű és hermetikus.
Elemészt mindent, hisz fekete,
benne rejlik a hatalom gyökere.
Megdermed az idő a művészetben
Megdermed az idő a művészetben,
a mulandó Istennel itatódik át.
A folyékony szilárddá alakul,
egy fénykép futja az egészét át.
Kedvelnek páran, azt hiszik, engem,
de nem.
Én csak magányosan őrlődöm itt benn,
te nem.
Elmondanám a fájdalmam,
de írni nem tudok eléggé.
Elmondanám, hogy baj van,
de a kezem nem szeretné.
Ma végre szabad leszek,
vörös tintával ünneplem,
befestem vele a padlót is,
igaz, nem látja a szemen.
Ordibálok, figyelem,
foglalkozz velem!
Megmutatom neked,
oh, mennyire létezem!
A legfontosabb szubsztancia az igazságosság,
mégis minden hamis, ez már általánosság.
Álcázott öröm, hazug pózok, látszani vágyás,
egoista tetszelgés, hamis önámítás.
A Pokolból magvak hullottak,
ragyogó bánatfa nőtt belőle magasan,
leszakítottam egy édes almát,
bánattá haltam azonnal magasztosan.
Az emberek gonoszak,
önzőek, buták, szukák,
ha mainstreamet néznek,
olyankor csak kukák.
Gyűlölöm a butákat,
gyűlölöm a birkákat,
gyűlölöm a szeretetet,
gyűlölöm a szajhákat.