Kovács Ákos Dániel
Volt egyszer egy ember. Már nincs.
Más lett az Üveghegyen túl.
Kopaszodó fején száz tincs
százféle kérdőjele gyúl.
Ide is lehet jönni,
oda is lehet menni.
Ezerötszáz forintból
egy lélegzetet venni.
Csöndben egy fütty, jin a jangban,
egy álmoktól kialvatlan,
tavaszi dél csillagfénye.
Amikor elvesztesz valamit,
először a zsebeidbe nyúlsz.
Ujjaid közt a kacataid
úgy zajongnak, mint valami blues.
Itt ültél, itt ülök, s más is ideül majd.
A Duna apad-dagad, a pad megmarad;
csak az ember az, kit a szükség továbbhajt,
ha végül öregen távoznia szabad.
...apró ember vagyok, ülök egy asztalnál,
s kutyatápként falom a pillanatokat.
Megáldott az éjszaka homálya,
imák a csillagok, s bennem szólnak.
Sárgás fénysugár mindegyik szótag,
mely belülről az ajkamat vájja.
Messze van Albion, messze van a világ,
visszeres lábamra cipőm igazítják.
Rövid az életút, túl sok a sikátor,
túlélni próbál a panelgladiátor.
A sorokban eszmék laknak,
jóllakottak, felpuffadtak,
vak tükröknek némán lengők.
Egyszer volt, hol nem volt, megírom a seholt,
hol semmi sem történt semmilyen senkivel.
Egy erdő lábánál két patak egybefolyt,
s két fűcsomó között volt egy tenyérnyi hely.
Ami szín, az megfakul,
gondtól fehér haja hull
hópehelyként a télnek.
Moziban ülök, a fehér vászon
csendjébe vésem tarka pupillám.
Minden ülésen magamat látom,
s bennük száz emlék tekint vissza rám.
Elmentem képeket nézegetni
a Hősök terétől pár percnyire.
Fiatal voltam, korom semennyi
ráncát a tócsa tükre elhitte.