Kovács Ákos Dániel
Itt voltál, s félhomály
szikrázott szemedben.
Mézízű muskotály
emberi cseppekben
egy sorsnyi pohárban.
Hintázom. A világ porába
törlöm a lendülő lábamat.
Lázálom az idő folyása,
jelencseppekbe bújt áramlat.
Első nap. Minden kék, az égbolt fagylaltként
nyaldossa a tengert, s rózsaillatú ként
áraszt magából a kilátástalanság.
Egyszer volt, hol nem volt, mindig volt, sosem volt,
senki sem tudja már, csakis a cinegék.
Ők magasra szállnak, fürkészik a seholt,
s szárnyuktól az égbolt köpenye meseszép.
Volt egyszer egy ember.
Meghalt már ezerszer,
mégis könyvet olvas.
Örökre. Babaként vinnyogva töröm be
az élet kapuját. Kapok egy anyukát.
Őrökre vágyom még: "Óvunk majd, aludj hát!",
csörgőkre vágyom én, s játékos vödörre.
Bégetett az egyik, bégetett egy másik
Az idő arcot kent piros púderére,
tükörbe pillantott, és számlálta magát.
Bárány volt minden szám, gyapjas porszem-féle,
ki álomig vonszol s elszunnyad odaát.
Köd nyaldossa a tópartot,
puha leple a földre száll.
Az avaron egy sün mászkál,
sürög-forog, majd odébbáll,
a lábnyoma marad csak ott.
Aranymécses, gyémántmécses,
csonkig égő, keserédes
táncot látok a szemedben.
Ketyeg-kattog a kvarcóra.
Kattog-ketyeg.
Nem térhet még nyugovóra.
Vacog-remeg.