Kovács Ákos Dániel
Volt egyszer egy ember. Már nincs.
Más lett az Üveghegyen túl.
Kopaszodó fején száz tincs
százféle kérdőjele gyúl.
Megáldott az éjszaka homálya,
imák a csillagok, s bennem szólnak.
Sárgás fénysugár mindegyik szótag,
mely belülről az ajkamat vájja.
Csipp-csepp, csepereg az eső,
házak tetején kopogtat.
A szürkületben száz felhő
öntözget liliomokat.
Tohonyán topog az agyad ajtajában,
kinyitod a kapud, nehogy megfázzon ő.
Mézes mosolya bár üdén rakoncátlan,
de a szemeiből csak téboly tör elő.
Egy oroszlán a szavannáról álmodik,
szíve csendjében pislákol az éjszaka.
Pillanattá kurtított évszázadokig
rohan előre, de nem mehet még haza.
Sötét van odakint, sötét van idebent,
egy fa holtan int: rőt lombja elreppent,
s ága csupán csontváz a sziszegő szélben;
lelkem lemondón ráz, vissza mégsem tértem.
Volt egyszer egy mondatvégi,
világvégi, sorvégi pont,
mi véget ért. Ez volt a gond.
Könyvvé vénült teste téli
képe mímelt őszi alkonyt.
Sosemvolt percekben
láttalak nevetni.
Seholvolt helyeken
volt pénzem semennyi.
Itt vagyok. Csend vacog
a tópart tükrében.
Álmodok. Látnokok
transzát kell átélnem.
A vonat béget, majd emberséget
pöfékel lustán a sín porába.
Ablaka mellett villamosszéket
nyalogat búsan a téli pára.
Kölcsey befogadott
két nagykorú varánuszt.
Az egyik tizenkilenc,
a másik egy híján Huszt.
Az én vérem tükröződött a szemedben,
tudtam, hogy démoni vagy, már sokan mondták.
Megöleltél, majd a vágyaidtól lettem
a pokol tüzétől könnyező mennyország.
Sárkányt ereget a remény
az ébenszín égbolt alatt.
Gyengédségtől puha kezén
pihentet ő csillagokat.