Kovács Ákos Dániel
A négy ló embert kívánt a hullócsillagtól
Egy pöttöm erdő földúlt földútján
négy ló nyolc szeme lesi a semmit...
Éjszaka van nappal, hűvös, csillagtalan.
A fehér bot ében, s álmon járok ébren,
megbotlok-felkelek: tízezer alakban
nem látom önmagam a lelkem tükrében.
Habibti, hullanak a csillagok,
fénylő szempárként pottyannak alá.
Fájnak. Rakéták jegében vacog
tályogos testem; ember maradok,
hogy átlényegülhessek angyallá.
Csillag vagy. Csillagfagy
a jégbe zárt lángod.
Amulett. Ami lett,
azt könnyként elzárod.
Ez itt egy labirintus.
Faltalan, nem misztikus,
ellátsz a horizontig...
Nincs mit mondanom. A szó elrepül,
az ajkak pedig porrá vénülnek.
A hang tántorog, csönddé szenderül,
s figyelő szívünk barlangnyi üreg.
Az utolsó pohár pezsgő,
egy bánattól pezsgő szempár.
A könnyekből egy agg könyvtár
boltozata sejlik elő.
Szia! Én nem vagyok itt,
ma éjjel senki sincs itt.
Te sem. Az a tükör sem.
Nem lennék itt különben.
Egyszer volt, hol nem volt, megírom a seholt,
hol semmi sem történt semmilyen senkivel.
Egy erdő lábánál két patak egybefolyt,
s két fűcsomó között volt egy tenyérnyi hely.
Ceux qui arrivent trop tot... sind tot
Ősszel lehull a falevél,
s avarként lesz zörgő álarc.
Rozsdabarna rostján kevély
félmosoly a könnyből vájt karc.
Volt egyszer egy ember. Már nincs.
Más lett az Üveghegyen túl.
Kopaszodó fején száz tincs
százféle kérdőjele gyúl.
Megáldott az éjszaka homálya,
imák a csillagok, s bennem szólnak.
Sárgás fénysugár mindegyik szótag,
mely belülről az ajkamat vájja.
Csipp-csepp, csepereg az eső,
házak tetején kopogtat.
A szürkületben száz felhő
öntözget liliomokat.
Tohonyán topog az agyad ajtajában,
kinyitod a kapud, nehogy megfázzon ő.
Mézes mosolya bár üdén rakoncátlan,
de a szemeiből csak téboly tör elő.