Kovács Ákos Dániel
Megesik, hogy pihensz,
az eső meg esik.
Tócsákról álmodva
ócsárol reggelig.
Messze van Albion, messze van a világ,
visszeres lábamra cipőm igazítják.
Rövid az életút, túl sok a sikátor,
túlélni próbál a panelgladiátor.
Van egy ösvény. Fösvény
lelkem bűnös csöndjén
imaként csengő fény.
Van egy ösvény. Tömjén
füstje lebben fölém,
s hitem vízbe ölném.
Csöndben egy fütty, jin a jangban,
egy álmoktól kialvatlan,
tavaszi dél csillagfénye.
A sorokban eszmék laknak,
jóllakottak, felpuffadtak,
vak tükröknek némán lengők.
...apró ember vagyok, ülök egy asztalnál,
s kutyatápként falom a pillanatokat.
Üdvözöllek, kicsi ember!
Járkálj, gügyögj, míg a csörgőd
el nem hallgat! Percnyi teher
az élet, s te megöröklöd.
A szerelem hús is, vér is,
a szerelem Ahasvérus.
Meg nem állhat! - Roncs térdén friss
vért köpköd az édeskés hús.
Álom és ébrenlét között
egy manó belém költözött.
A tüdőm lett a nappali,
füsttől szürkék a falai,
és köhögnek a bútorok.
Itt ültél, itt ülök, s más is ideül majd.
A Duna apad-dagad, a pad megmarad;
csak az ember az, kit a szükség továbbhajt,
ha végül öregen távoznia szabad.
Falu végén van egy sínpár,
odamentél, mikor sírtál.
Falu végén van egy faház,
falai közt titkos a nász.
Ami szín, az megfakul,
gondtól fehér haja hull
hópehelyként a télnek.
A fej lehull, az agy lefagy,
de átkarol a képernyő.
Holttá hajszol kópé árnyú
köpenyével - te egy nyúl vagy:
faji öngól
a kalapból.
Kacatok közt marionett,
koszos feje zokniból lett.
Ha ránézel, rád mosolyog,
ha rugdosod, némán morog.