Kóté-Pákozdi Éva
Voltam bátor, és volt, hogy nagyon féltem,
Voltam nyugodt, s volt hogy a hajam téptem.
Voltam a jó barátoktól szeretve,
Majd voltam a bajban szépen feledve.
Az igaz szeretet nem bánt meg.
Utána nincs a szívedben heg.
Az őszinte szeretet vigyáz.
Felemel, nem pedig elcsigáz.
Huszonhárom évvel ezelőtt történt.
Felülírt mindenfajta saját törvényt.
Mintha a jégen leforráztak volna.
S omlás közben a lábam leblokkolna.
Világító Fényem, lelkem, levegőm,
Vigaszom, diadalom, éltetőerőm.
Fáradt szemeim alatt táskák,
Már fehéredő hajam kontyban.
Vannak, akik létem utálják.
De nekem ez már meg sem kottyan.
Kinek a szíve szeret, megért és elnéz,
mellette mindenki ellene van, elvész.
Földi léteddel te nagyon hamar végeztél.
Szívünk megszakadt, bár tudjuk, előre mentél.
Te vagy az én csodaszép csillagom életem egén.
Huszonhárom éve kezdődött az én tündérmesém.
Gyönyörűséges Hercegnőként berobbantál, tessék!
Akkor már tudtam, nincs olyan, mit érted meg nem tennék.
Születésnapomra ült egy fájó emlékfolt.
Ez a nap egykoron mindig a kettőnkről szólt.
Végül mégiscsak ő maradt, ő fogja a kezem.
Bár annyian mondták az ellenkezőjét nekem.
A biztosnak vélt pontok felnőtté váltak mára.
Mindenki elindult a saját maga útjára.
Be kéne zárnom ajtót, ablakot, szívet, lelket.
Felednem kéne a múltat, letennem a terhet.
Egy olyan édesapához szólok momentán,
ki nemcsak a sajátjának viseli gondját.
Képtelen kifejezni mindent az én pennám.
Míg más nem mozgatta övére füle botját.
Hogyan látnak sokan engem?
Ismét bánatomat zengem.
A katica pettyek nélkül.
Az égbolt, amely nem kékül.
Van valami különös a hajnal csendjében.
Ilyenkor azon mélázol, álmodtad vajon?