Kőszeghy Miklós
Úgy győzte le őt a Sátán, hogy észre se vette,
becsomagolta magát a hamis szeretetbe,
így sújtott le rá dühöngő indulatok nélkül,
fényes lelkét elvesztette, nem küzdött vitézül.
Hamvas árnyad kéke lobban,
magos fellegekbe néz
a szárnyad,
lelked, mint egy tűzről pattant
hamufelhő, éje csak úgy
árad.
Nem emlékszem, feketén
odaléptem teeléd?
Vagy a bárgyú vigalom
kivilágolt fogamon?
Takarófátylam lett a köd,
selyemfonálból magam varrtam,
áttetsző anyag, lágy tükör,
tapintása: ébredő hajnal.
Bár szomorú, homorú a ború
akaratgyenge a zivatar,
szemeden idegen testek
néznek az éjbe, vége
a napnak, tudod-é...
Kihallgattam életedet,
meghallottam perceid,
belebújtam, s merre vitt?
Elvitt engem illó pára
cseppje csúcsán egy légvárba,
elvitt hosszú, messzi útra,
maratoni gyalogútra,
kövek között, pocsolyákon...
Szeretni végtelen lehet,
ha van, ki viszont szeret.
szilánk
Reszket a lomb, sudár sziluett az árnya,
piszkos szürkére megfagyott a láthatár.
Vége lesz hamarost a böjtnek,
s lesz majd feltámadás,
de előtte teljesen meg kell halni,
csak úgy érvényesül a varázs.
Lopni próbált időnkkel
ugyan mit is kezdünk?
Hiszen egész éltünkben
sírba meneteltünk!
Nézzétek, megjött már Szilveszter,
kirúgott a hámból még egyszer.
Jégzárba hajló nádszálkirályok
reszketnek szellemtestüket rázva,
mint akik éppen szökni készülnek,
karcsú dérlábukkal parolázva.
Nem vártam csillagos csodát,
és sorsom pénzesőt sem ád.
Nem kellett arany sem, minek?
De vártam Istengyermeket!
...hogyan legyek a hangod?
Hogyan ne legyek teellened,
ha a bűn belém mardos?
Kertben lakik három király,
egyik kuszma, másik veréb,
a harmadik testén setét
bunda alatt csibész, vidám,
folyton játszó macska lapít.