Kósa Gabriella
Volt egy kislány,
úgy nevezték, mosolyalbum,
mert ő mindig mosolygott.
Távol állt tőle a sírâs,
s a szeme csak úgy ragyogott!
Ó ősz! Vajon miért kötik
az elmúlást nevedhez az emberek?
Hisz nem elmegy, pihenni tér
kis időre a megfáradt természet.
Mosolyog fent a Nap,
és szitál az eső,
egy szellő sem rezdül,
langymeleg az idő.
Szeleburdi kicsi cica
kimászott a párkányra.
Ahogy madár után kapott,
Lepottyant az udvarra.
Sokszor mondjuk:
de jó lenne
megint gyereknek lenni!
Gondtalanul játszadozni,
s a mesékben hinni!
Ahogy járok a temetőbe,
néha elkeseredek,
s kérdezem halkan magamtól:
mi fogyott el?
Az idő? Pénz? Vagy tisztelet?
Voltál már úgy, néztél a tükörbe,
s egy idegen nézett vissza rád?
Lehet az arc, az orr, áll nem változott,
csak a szemedben volt egy más világ!
Hiszek a családban
és a szeretetben.
Egy kisbaba mosolyában,
s az igaz szerelemben.
Fogd meg lelkem
"Fogd meg lelkem, hogy pihenjek
örömödben dédelgetve",
érezd szívem, hogy érezzem,
bennünket repít mennyekbe,
öleld vállam, tudjam, biztos
kezekbe tettem életem,
fogd a kezem, vezess mindig,
s én hagyom, hogy vezesd léptem!
Anya nincs itt, pici babám,
apuci vigyáz rád,
azt játsszuk, hogy jön egy tündér,
hoz egy varázspálcát.