Kőrösi Edina
Ami Neked kín és gyötrelem,
Neki az bájital a kezében.
Kisugárzásod fényébe érve,
tőled egy kis figyelmet remélve,
szívedben egy helyet kérve,
szótlanul hangolódva együtt
a békére, belső lényed
menedékhelyének...
Van úgy, hogy nem azt kapjuk, amit várunk,
hanem annál is nagyobbat, mint az álmunk.
Mit szeretnék?
Nem tudom,
talán, hogy átlássak a vágyakon.
Látni, hallani, zenélni, a pillanatokat megélni.
Azokhoz szólok, kiknek a szeretet fáj,
akiket sújt most a szívbéli magány.
Akikben a hiány most felerősödik,
kiknek a könny gyorsabban szemükbe szökik.
A zene felcsendül,
a szív megrendül,
gyertyafény lángja tekintetünkben,
életre kelő mosoly csillogó díszeken.
Hogyan érjük egymást el,
ha szívünk épphogy csak ver?
A másikra várunk,
már nehéz állnunk,
homályosan látunk.
Tiszta égbolton ezernyi csillag
sötét hátterében fényével hívogat.
Kitisztul lelkem, megnyugszik bennem,
elengedett a fájdalom, engedett mennem.
Mikor hívtál, mentem,
nem kérdezett lelkem.
Az öröm várta, járhassa táncát,
a fény valóra válthassa benne álmát.
Társa lettem a szépnek, a jónak,
a megvetettnek, a kigúnyoltnak.
Akik szégyenükben bezárultak,
elutasítástól lebénultak.