Kóródi Béla
Hiába minden, egyszer mindennek vége,
nincs ott veled senki, mikor lehullsz a mélybe.
Egyedül jöttél, egyedül is tűnsz tova,
nem vár rád senki, mikor lekerülsz oda.
Lehet, úgy érzed, nehéz az élet,
de ha hiszel benne, bizony, lehet reményed.
Ne arra tekints, mi folyik a világban,
hiszem mind jól tudjuk, hogy senki sem hibátlan.
Sűrű homály borul most e tájra,
a csillagokat hiába keresi ember, nem találja.
Nem érti ő, miért született e világra,
csak a homályt, szenvedést és nyomort lássa?
Régóta barátok vagyunk,
remélem, mindig együtt maradunk.
Tudom, megvan a saját bajunk,
de segítünk egymásnak, ahol tudunk.
Ki temet el, ha meghalok?
Lesz-e, ki a temetésen sírni fog?
Ha lenne is, miattam ne sírjatok.
Az emlékeitekben mindig itt maradok.
Utolsó könnycsepp, mit érted ejtek.
Remélem, ezután örökre elfeledlek.
Én bizony teljes szívemből szerettelek,
de te úgy döntöttél, inkább mást szeressek.
Képzeld el, ülsz egy hintában,
lágyan lengedezik a szellő,
csicseregnek a madarak.
Egy szép erdőben vagy, vagy réten.
Hogy mit is foglal magában a lét?
Létezni egy helyen, egy időben, lenni.
Gondolj bele, vagy, oké vagy, de miért?
Miért vagyunk itt? Hogyan kerültünk ide?
Anya és lánya soha nem válnak el.
De a gyermek egy szép napon mégis csak útra kel,
lélekben azonban sohasem szállhat el.
Jöhet akárki másfajta eszmékkel.
Nem tudhatod, mennyire hiányzol,
nem érdekel, mennyiszer hibázol.
Remélem, magadra legjobban vigyázol,
és azt is, hogy legbelül a legszebben virágzol.
Csodálatos természet,
oda bárki beléphet.
Hallatod szép zenédet,
ennek címe: "csendélet".
Mindig vidámak vagyunk,
egymásnak sok jót adunk.
Határokat sosem szabunk,
az órákon csak néha csalunk.
Emlékszem, mi volt rég,
de sok minden homályos még.
Vannak jók és rosszak,
ezek néha nagyon torzak.
Írom a versem,
ami van bennem.
Kiöntöm a lelkem
úgy, ahogy elkezdtem.
Felettem a plafon,
azt nézem most nagyon.
Egy pók mászik a sarkon,
csak engem fel ne faljon!