Körmendi Rita
Útra kelek én, indulok,
oda biz újra eljutok,
ahol mindig oly kék az ég,
amilyet nem láttam már rég.
Tavaszi, lágy szellő ébresztgeti
szép kedvesen, halkan szeretgeti
még téli álmát viselő lelkem,
lassan, mert tudja, hogy úgy szeretem!
Az álmomban már láttalak,
és minden éjjel vártalak
a rejtelmes erdő mélyén,
lassú patak partja szélén.
Csendes pelyhek ereszkednek,
egyre nagyobbak és szebbek,
bámulom az ablakon át,
miként változtatja magát.
Egy szép, csillagos éjszakán
a mesebeli kis tanyán
bebújik a csizmájába,
majd rákezd víg nótájára.
Nap nap után nehéz
remegve nyúl a kéz
kérne, ó, de nem mer
mert szigorú szem ver
- Éjjel
Komor sötétben bolyongott
tapogat mint világtalan
csak emlékeket foltozott
éji részlet hiánytalan.
Kenyér mellé jó a szőlő,
apró karó kell a tőhöz,
gazdának óhaja kevés,
csak remek legyen a termés.
Rohanó idő kereke,
haj, bárcsak egyszer lehetne!
Egy karommal ölelnélek,
a másikkal pörgetnélek!
Homokozólapátomat ceruza váltja fel,
kedves, drága, jó kispajtások, nem feledlek el!
Tarisznyámban őrzöm az óvodai éveket,
és gondolok rád, homokozó, de most ég veled!
Bár lenne nekem ükanyám,
mesélne, szavát ihatnám,
kerek arcú vitézekről,
és hogy éltek fillérekből.
Szívem faragtam sziklába,
hatalmas hegy oldalába,
az esthajnalcsillag vezet,
kövesd a jelet, a kezet.
Piros pipacs, te kis árva,
hogyan jöttél e világra?
Semmi nem volt itt előtted,
mégis gyökered eresztetted.
Mindennapos aggodalom,
az éhínség nagy hatalom,
de válogatós a firma,
ó, a tegnapi nem jó ma!