Koós László geleji
Már a sötét szakad, lassan kivirrad,
Magasban suhanunk, ahol nincs madár,
Mindenségbe beleüvölt sok tanár,
A tajtékzó közöny daca nem higgad.
Kisfiú voltam, Napba néztem,
Hittem, a napzenét értem,
Tyúkólból messze jutottam,
Egyszer más hangot hallottam.
A szebbnél szebb verseid
szinte beszélnek velem,
tudom, hogy gyermekeid,
s mindegyiket szereted.
Esett az eső, pihent az arató,
Nádfedél alatt sírt a tárogató,
A dalt hallgató lányt nap barnította,
A némult vihar fájdalmát morogta.
A széltől susog tulipánfám ága,
Sóhajomból ébred egy szó, az árva,
Akit így szólítok, távol van, tudom,
Lelki ittlétét soha meg nem unom.
Vashordót vett nagyapa,
Volt is neki nagy oka,
Pihen most a vaskapa,
Itthon van az unoka.
Kis hegyipatak hét forrásból ered,
Szép, tiszta meder fut a kövek között,
Öreg erdő susog hűs patak fölött,
Itt hallottam meg a síró hangszered.
Lelkem párja gyorsan futott,
Engem kátyús úton hagyott,
A sötétbe` botorkálok,
Napsugárra mindig várok.
Szédítő szerelem szelíd szele száll,
Szerelmes, szép szíve szinte már megáll...
Esőben láttam meg a szép alakod,
Az úton kopogott tűsarkú cipőd,
Ruganyosan léptél, ringott a csípőd,
Csak mentem utánad, nyílt az ablakod.
A sok földi bölcs közt egy bohóc vagyok,
Halljátok, okosok, súgják a falak,
Nem én vagyok itt az ostoba alak,
Amerre járok, vidámságot hagyok.
Virágzik a Tisza éppen Szegednél,
Szeretném, ha, szőke Tisza, mesélnél,
Elmesélnéd ennek a nagyvilágnak,
Milyen sorsa van a tiszavirágnak.
A szeretet ablakából látszanak
A jéghegyek, vágyak tépnek új utat,
Ahol az elmúlás keserve mulat,
Valaki hagyja, a vágyak szálljanak.
Futunk, mint a bújó patak,
Kopik a köves medrünk,
Előttünk a hosszú utak,
Széplélek csobog bennünk.
Ahol embernek szava nincs,
Vágyak is pihennek ott,
A szólélek él, és nagy kincs,
Ha minket el nem hagyott.