Kónya Mihály
Szemedben láttam
meg minden csillagot.
Mikor szorosan ölelt karod,
szívemben égtek a hajnalok.
Lent a földön
senki nem figyel.
Kóbor lelkem vonszolom
az életnek nevezett vonaton.
Szememben a szomorúság
nem a te hibád. Szépségek
förtelmes káosza, szívünknek
régi dala okozta fájdalmam.
Szememben nincs könny,
csak mosoly.
Mosoly mögött bánatom
egy leplezett fájdalom.
Elmondani nem tudom
A percek elmúlnak, évekké nyúlnak.
Az emlékek halványulnak.
A szerelmek kifakulnak.
A fényképek elsárgulnak.
Mondd, hova tűnik el a gondolat?
Tudom, hogy te létezel.
Könnyes szemeidben
ébredek...
Együtt néztünk egy
csillagot, te ott vagy,
én meg itt vagyok.
A szobában sötét van.
Összegyűrt papírlapok.
Elmúlt napok időhomályában
Maradt sóhajok.
Angyali lépteket hallok.
Jön, mi hozza a változást, ezernyi szép mosolyt, csillogást, gyönyörű szempárt...
A szó régen elszállt, itt maradt egy érzés.
Az érzés a szívemben mélyen, legbelül.
Éjszakai holdfény
ablakomon betekint.
Árnyak és sötét,
szobám szürke,
csak a holdfény
vigasztal megint.
A sötétben ülök én csendesen.
A lelkemet nem hallja senki sem.
Behunyom én a szememet,
Arcodat látom még, de nem lehet.
Viharos tengerben úsztam,
valahol messze láttam
egy homályos fényt, ez volt a remény...