Komáromi István
Ne bántsd azt a gyermeket,
sokat bömböl, meglehet,
csak vigasztald és szeresd!
Nem lesz ez így jó, még mindig nem mozdul a mérleg,
messze az egyensúly, néha a mutatója megremeg,
a jelenben csak sodródom, de még a múltban élek,
a jövő meg taszít, ahogy a rút jelmezében tetszeleg.
Milyen hűvös ma a reggel, még aludnék, de a testem felkelt,
épp kávét főz magának.
Megyek én is, te kis zseni, csak velem szabad töprengeni,
kell a gyeplő a szamárnak.
Egy képet megmutatni, nem, csak a képmutató képes,
és az illetékes ember sem mindig az illetékes.
Hogy lehetnék költő, ha fészek nélkül költök...
Hunyd be a szemeid, ha úgy érzed, fáj,
de nincs, kihez szólj, ordíts, kiabálj,
a múltad csupa bűntudat, a jövőd meg félelem,
s a jelen egy csapda, hol nem vár, csak sérelem.
Mintha kettesével taposnám az éveket,
s a tegnapjaim megszűnnek a mával,
már vissza sem derengenek a részletek,
csak a bolond ember harcol önmagával.
Ha ő nem tudja, én honnan tudnám?
Nemrég még védelmezőnek hitt keze most megremeg,
hát nem kímélt itt senkit ez a hullám,
már az orvosok is csak megriadt emberek.
Oly elégedetten bájos vagy, te kis tücsök,
annyira tiszta és olyannyira szép,
picike kezeiden még nincs bütyök,
a tejecske a minden vagy valami pép.
Nem állok be semelyik kijelölt sorba
akkor sem, ha az én utam sehova nem vezet,
hiába köptök le, vagy verettek orrba,
engem a jó Isten ilyennek tervezett.
Ha csak addig látsz el, míg a szemed, elvesztél e világban,
mert semmi sem működik sehogy, a rendszer mégis hibátlan,
persze, azt hiszed, te más vagy, mert körbevesznek barátok,
de lehet, hogy épp őmiattuk csukták rád a karámot.
Sokszor szótlanok a nappalok, egy rács nélküli rab vagyok,
csak bámulok egy virágot.
A szél sem nekem hegedül, már túl rég vagyok egyedül,
s nem értem a világot.
Bárkit elengedtem, de téged nem tudlak sohasem,
voltak már jó páran, kiknek nem maradt nyoma sem,
eltelt egy kis idő, s csak úgy elvesztek a ködben,
átvészeltem méltósággal, s többnyire csöndben.
Félelmet erőszakolnak lelkembe,
értelmetlen fikciókat magyaráznak,
már ordítva rohannék a vesztembe,
ha maradok, úgy érzem, levadásznak.
Nem vagyok már fiatal, de az életem egy ajándék,
barázdák díszítik az arcom, és őszülő halánték,
nehéz utat szánt az ég, s nem vágytam a könnyebbet,
a szél segített szárítani minden egyes könnycseppet.
Drága Édesanyám, most megint néked írok,
te jársz az eszemben, de már ritkán sírok,
nem láthatom az arcod, nem foghatom kezedet,
de szívem mélyén dédelget az Anyai szeretet.