
Komáromi István
Emlékek
Csak egy érzés, mi bánt, a csalódottság,
Mely végigkísérti most már az életem.
S egy gondolat, hogy más karjában látlak,
Ez talán még annál is jobban fáj énnekem.
Nem fáj semmim, mégis szenvedek
Édesanyám emlékére
Nem fáj semmim, mégis szenvedek,
A csend az úr, már szólni sem merek,
Az éjpoklom felbukkanó délibáb,
Egy lidérces, játékos gyertyaláng.
Ha azt szeretnéd, elengedlek, hisz úgy sem voltál az enyém,
Az meglehet, hogy nem feledlek, de az is jobb, mint a remény,
Mit éltetsz bennem hajthatatlan, mintha ezzel játszanál,
Mintha ezzel bárki előtt boldogabbnak látszanál.
Ki Ő, ki miatt érdemes léteznem,
Ostoba világban, egyetlen értelmem,
Mindenek kezdete, mindennek vége,
Álmaim őrzője, kedves szirénje,
Rideg valóságom, angyali tündére,
Omladozó múltam, legszebbik emléke,
Meséim úrnője, életem csodája...
Sokat hibáztam, hiába vigyáztam, másokat bántottam, s magamnak ártottam.
Az élet nem játék, igazi ajándék, bár néha meggyötör, és sokszor összetör.
Felállni oly nehéz, az ember oly merész, megteszi még egyszer buta kis érvekkel.
Letörlöm könnyemet, lapozom könyvemet, rám tör a félelem, véges az életem.
Én élek, mert merek élni, mert én igen, mindig is ilyen voltam,
Ezt akkor is tudni fogják, amikor majd ott fekszem holtan,
Én szeretek, mert merek szeretni, mert érzelmes lelkűnek születtem,
Ezt mindenki tudja, akit valaha, akárcsak egy kicsit is szerettem.
Egy tollait borzoló kismadár az ágon
Mindent elkövetne, hogy annyira ne fázzon,
Teste melegével a hosszú telet vészeli,
Pedig a hideget Ő ugyanúgy érezheti.
Még nem jöttél a világra, de már nagyon szerettelek,
Rugdostál anyád hasában, és én csak nevettelek,
Nem tudtam, hogy kislány, vagy kisfiú leszel,
S ha megszületsz, mennyi sok rosszaságot teszel.
Reménytelen szerelem
Rossz látni a kocsmában a sok fáradt arcot,
A sok fáradt embert, akik élni is félnek.
Rossz látni, és hidd el, ez nekem is így fáj,
Mert ugyanezt látom, ha tükörbe nézek.
Emlékek
Lassan itt a Karácsony, én nem vártam, s most sem várom,
Nem díszítek csillogó fát, mert nem vágyom a Jézuskát,
Majd meggyújtok két nagy mécsest, végignézem míg elégnek,
Jót kívánok minden lénynek, jó barátnak, ellenségnek.
Nem vagyok senkije senkinek, csak egy ismerős lenti egy fentinek,
Egy árva kis porszeme a világnak, egy megtervezett oka a hibáknak,
Szív nélkül nem volna értelme, de szívvel meg nincs neki védelme,
Nem kellett volna megszületni, vagy nem szabad senkit megszeretni,
Jó ember, rossz ember, nem tudom, majd szólok, ha az értelmét felfogom,
Olykor a gyönyör elringatja lelkemet, máskor a fájdalom hamuja eltemet...
Inkább vagyok egyedül, minthogy hazugságban éljek,
Inkább maradok árva, minthogy a kedvesemtől féljek,
Inkább falom az életet, minthogy ő faljon engemet...
Bársonyos a bőre, pihe-puha párna,
Elterül az ágyon egy szépséges szép lányka.
Az igazak álmát alussza ő árván,
Mindennapos, mégis gyönyörű a látvány.
Áldd meg Isten, kérlek, az Én édes jó anyámat
Kit miattam is elért megannyi bánat
Ki két kezében tartott, mikor megszülettem
Kinek köszönhetem, hogy felnőtt férfi lettem