Kolozsvári Olga
Mint a legédesebb, apró cseresznye,
úgy cseperedtél bennem, kis gyümölcsöm.
Csiklandozott dalomnak hűs permete,
míg ringatóztál az óvó, langy öblön.
Éjbe mártja ecsetjét a holdsugár,
gömbölyded alakja derűs álmot ígér,
megannyi apró lények kórusa kántál,
s ezüstös csillagporát szétfújja a dér.
Mondd, kedves, jössz-e vélem...
Mondd, kedves, jössz-e vélem labdázni?
Csipkelődve egymásnak dobálni?
Együtt, kéz a kézben nevetve járni?
Szánon siklik a mikulás,
nagy, hószakállú figurás,
almát, diót osztogat,
virgácsot ő sosem ad.
Éj pillája alól csöpög a korom,
szemem ólom, ám ébrenlét nem ereszt,
ördög bujkál bennem, s reggel majd hozom
összegyűrt testem, mit bal lábam vezet.
Ábrándok völgyén megcsillant egy ékes,
vörösen izzó kép az öles fákon,
majd bíborpalástjuk letették, s kékes,
ibolyántúli fényben járom táncom.
Egy apró pont a végtelen fonalon,
ahol egy ezüstmező az égi társ,
ellopott, kiégett vágyak a karón,
s hol nem cipzár a száj, nincs megbocsátás.
Az égre kiáltok ezernyi fénylő csillagot,
éj ölelő karja ringassa álomba őket,
s amíg én a szekéren a tejúton baktatok,
szövőszékükben varázslatos álmokat szőnek.
Vakít a holdfény. Itt volt Ő.
Aztán amilyen gyorsan jött,
oly hirtelen el is szökött.
Azóta strázsál az idő.
...s kiabál a széllel szemben,
tettei sodrában úszik,
s a bűzös szennyben fuldoklik,
nincs istene, ki karon fogná,
felemelné, oltalmazná,
mentség csak a hamisnak jár...
Szürke kopott aszfalt
hitem gurul rajta
amit eddig befalt
már gyomromat marja.
...ősidők óta egymással szemben állt,
megpakolt szekeret kétfelé húzzák,
nem ismerik az összetartozást.
Szívem szerint csinálnám a semmit,
úgy bevackolnék, mint medve télen,
vagy mint hasztalanul megírt papírt,
kiradíroznám magam egészen.